Hiába vártak

Legény és a leány egymást megismeré,

ahogy megismeré, szívükben őrizé.

Várta őt a fiú, de a lány nem jőve,

kényszerű magányban otthon csak üldögelt.

Mert a világjárvány, őket elszakajtá,

szerelmes csókoktól egymást is megfosztá.

Sors akarta tán úgy, hogy a leányt s fiút,

zárt határ választá melyen át nincsen út.

Nem érti a fiú miért nem jön érte,

szerelmes mátkája, mikor lesz már véle?

Hírt várt felőle, de nem izent a leány,

az is meglehet, hogy nem gondol már reám.

Ezt hitte a fiú mindentől elzárva,

mert a falut, hol él, a postás se járja.

Nincs ott tévé, rádió, internet sincsen,

világtól elzárva üveghegyen innen.

Nem tudta a fiú, aztat semmikép nem,

hogy a leány izent minden áldó héten.

Szívének szerelmét megírta néki,

de hogy válasz nem jő, a leány azt véli,

másé lett a legény, másé lett a szíve,

mert ha őt szeretné, lenne annak híre.

Nem izent hát többé, levelet sem küldött,

bár nehéz volt nagyon, szívével megküzdött.

És bár vágyták egymást, de hiába vártak,

leány és a fiú nem kap segítséget.

Egymás után, ó jaj hiába is vágytak,

bánatnak, életnek ezért vetnek véget.