Hallgatom a híreket és szörnyülködök,

megbolydult a természet, s visszaütött.

Nem tűri, hogy az ember neki diktáljon,

s hányaveti módra mindent kiváltson.

Kiált a természet, ejnye már állj csak meg,

ember ne pusztítsd tovább a környezeted.

Fogadj szót nekem, mert megharagszom,

visszavágok, s kemény lesz a válaszom.

Miből gondolja az ember, hogy ezt teheti?

Miért hiszi, azt hogy fajokat irthat ki?

Átformál mindent a maga kényelmére,

a következményeket nem is figyelve.

Nem törődik az eljövendő idővel,

hogy mit hagy maga után és mit veszejt el.

De hiába van az ezernyi intő jel,

A természet szavára NEM! Mégse figyel.

Gyáraink csak, okádják a füstfelleget,

luxusból felfaljuk az ózon réteget.

Szennyezett folyók hömpölygő árja,

letarolt erdőknek, siralmas látványa.

Energiafaló gépszörnyeket gyártunk,         

Istent játszva, géneket manipulálunk.

De vajon, Ó vajon meddig tehetjük ezt?

Pöcegödörré váltva a természetet!

A természet válaszul vadul megbolydul,

haragvó arca dühtől csúnyán eltorzul.

Pusztító, őrjöngő áradat indul el,

óriássá duzzadva mindent elnyel,

Szökőár és hurrikán a fegyvere,

egyre gyakrabban használt intő jele,

Felfal, elpusztít mindent mi útjába áll,

városok, falvak állnak víz alatt már.

Üvölt a természet, tűrni nem hajlandó,

Jelezvén keményen, eztán mi várható.

Hé Te ember! A szavamra jól figyelj már,

mondom néked velem, Te ne hadakozzál.

Nem hiába van a sok ezer intő jel,

természet szavára tudd meg, hallgatni kell.

De, ha az ember váltani nem hajlandó,

a földünk olyanná lesz, mint egy koporsó.

Budapest, 2005. május 12.