Azon gondolkodtam, mivel kezdjem. A fárasztó utazással? Azzal, hogy a GPS inkább hátráltatott, mint segített? A kellemetlenséggel megérkezés után a szállásnál? Ezek minket bosszantottak és senkit nem érdekel.

Akkor tehát kezdem a közepén. Kiléptünk a metróból, ami persze a mi fogalmaink szerint inkább HÉV és ránk zúdult Róma, a maga nyüzsgő, lüktető életével. Megfogott és el sem engedett, amíg ott voltunk, sőt az óta sem. Böngésztük, majd megfejtettük melyik metró visz a Colosseumhoz. Ez már valóban metró. Mit mondjak? Kb. 100m hosszú egyterű szerelvény, és egy gombostűt nem lehet leejteni.

Amikor leszállunk a Colosseumnál, amit nem lehet elvéteni, tekintve, hogy mindenki ott szál le, a metró kijáratnál megragadja a kezünket a múlt és visz magával. Gyere, nézz meg engem, gyere, csodálj. Közel kétezer év tűnik el egy pillanat alatt. Csak megyünk és igyekszünk a szánkat csukva tartani, de az valahogy mindig tátva marad. Most is érezzük e nemzet kétezer évvel ezelőtti hatalmát.

A Colosseum némi túlzással jobb állapotban van, mint a mi Stadionunk. Az biztos, lenyűgöző építmény.

Megcsodáljuk Constantinus diadalívét, és elmerülünk a Forum Romanum időtlen városának csodáiba. Behunyom a szemem és látom Róma polgárait, ahogy akkor éltek. Kinyitom és nézem őket most. A motorok és robogok százait. Az idős 70 körüli bácsikát mögötte feleségét. Nálunk biztos gúnyos megjegyzések százait kapná. Ott a világ legtermészetesebb dolga az idős pár a robogón. De a fiatal, miniszoknyás nők is!

Járjuk a várost, és nem tudunk betelni vele. A pálmafák és ciprusfák. Minden téren és utcasarkon műemlék. Olvasom a könyvben, mellyel elkalauzoljuk magunkat a városban, hogy a világ műemlékeinek 60 % Olaszországban található. Ahogy nézem Rómát nem is, vonom kétségbe.

A Santa Maria in Cosmedim templom előcsarnokában bátran dugjuk a kezünket az igazság szájába. A monda szerint a hazug embert megharapja. Minket nem bánt, tehát a kisebb füllentéseket nem tekinti hazugságnak. Vagy már az igazság szájában sem lehet bízni?

Csak rójuk az utcákat gyönyörködünk a Victor Emanuel emlékműben, felcaplatunk Piazza del Campidoglio-hoz. A Piazza di Spagna melynek lelke a teret uraló spanyol lépcső, amit a XVIII. Században terveztek és építettek. A Trevi kút semmihez sem hasonlítható látványosság, melyet XII. Kelemen pápa megbízásából a XVII. sz.-ban építettek. és Neptun isten diadalmenetét ábrázolja. A vízzel teli medence színbolizálja a tengert. Sorolni sem lehet a sok csodásépületeket és szobrokat, szökőkutakat.

Este csak berogyunk az ágyba. Nem kell ringatni.

Másnap irány a Vatikán. Meglátom a kígyózó sort és meggyőződésem semmit nem fogok látni a Vatikáni Múzeumból. Irány tovább, de a Sz. Péter bazilikánál hasonló kép fogad. Nincs mit tenni, beállunk a sorba. Aztán nem győzünk lépést tartani. A végeláthatatlannak hitt sor alig félóra alatt elfogy. Ellenőrzik nincs-e nálunk veszélyes tárgy és már bent is vagyunk a világ legnagyobb katolikus építményében. Csak egy szó illik rá: lenyűgöző.

A lift felrepít a kupola felé vezető út feléig. A maradék 365 lépcsőt gyalog kell megtenni. Megérte! A bazilika belső terében gyönyörködünk, majd a Szt. Péter térben és Róma panorámájában.

A kupolából aláereszkedünk már a bazilika belsejébe, és megcsodáljuk  Sz. Péter bronzszobrát, a Pietát. És akkor még nem voltunk a kincstárban és a Vatikáni Múzeumban.

A Vatikáni Múzeumnál kellemes meglepetés, hogy elfogyott a kilométeres sor.

A töménytelen művészi érték, amit ott felhalmoztak, leírhatatlan, és mire eljutunk a Sixtusi kápolnához a lábunkat sem érezzük. De nem ezért üldögéltünk a kápolnában közel egy órát, hanem, hogy a nyakunk elgémberedjen. Mert az ember képtelen levenni a szemét a mennyezeti és oldalfali freskókról.

Szépen sorba elolvastuk az útikönyv leírását a képekről és gyönyörködtünk, amíg a nyakunk bírta, és még azon is túl.

A Sixtusi kápolna a Vatikán egyik ékessége. IV. Sixtus pápa építette és mind vallási, mind művészi, mind pedig történelmi szempontból az egyik legfontosabb épület.

A mai napig itt választják meg az elhunyt pápa utódját. Oldalfalait és mennyezetét borító freskók mindegyike világhírű. És olyan művészek készítették, mint Michelangelo, Botticelli, vagy Rosselli. A jobb oldali falon Mózes sorozat látható, a baloldalon pedig Jézus. Ennek a sorozatnak utolsó (hetedik) alkotása, az utolsó vacsora (Rosselli). A boltozat kifestését II. Gyula pápa Michelangelóra bízta. A művész jól elkülönített képekben de összefüggő sorban festette meg a világ teremtését. A két legismertebb mű a középen található Ádám teremtése, és mellette (alatta, ki hol áll) Éva teremtése.

Bár a fényképezni tilos jelzés, minden múzeumban, és jelentősebb idegenforgalmi látványosságnál ott van, szinte mindenki kedvére kattogtat.

Talán ez az egyetlen hely Olaszországban, ahol ezt következetesen be is tartatják a turistákkal. Ha valakinek csak meglátták a kezében a gépet, máris jelezik, nem fényképezhet.

A csodás látványt magunkba szíva, kellően feltöltődve, kifelé még elámultunk a pápai könyvtár semmihez sem hasonlítható aranyban tobzódó termein, a Sztanci szobában raffaello páratlan műveiben. Köztük a híres „Athéni iskolában”.

Utána még annyi erőnk volt, hogy hazavánszorogjunk, de mondani sem kell, ezen a napon sem kellett altató.

A hátralévő két napban megcsodáltuk a panteont, az angyalvárat, és számos olyan nevezetes épületet, teret, melyre a világ minden pontján büszkék lennének.

Olyan kellemes foglalatosságot találtunk, mint egy kávéhát teraszán kapuccinot szürcsölve néztük a nyüzsgő várost. Órákat sétálunk a Villa Borgia kertjében. A legfinomabb pizza melyet Olaszországban ettünk, a római főpályaudvaron volt szerencsénk megkóstolni, melynek utolsó falatjait egy drogos próbálta elkunyerálni. 

Az utolsó este egy hangulatos vacsora keretében búcsúztunk Rómától. Bár terveink szerint egy éjszakát visszafelé még itt töltünk.

Irány Nápoly.