Láthatatlan nyár 

”Égi csikón léptet a nyár„ című Weöres Sándor versét ismételgette a lap-top hangos verstára, bár e csodás sorok nélkül is éreztem, hogy itt a nyár. Megéreztem az illatát. A nyárnak van egy jellegzetes illata. Persze minden évszaknak megvan, de én a nyár illatát szeretem a legjobban. Másnap eljött Georgina azaz Gege, és csalt menjünk le a strandra, de nemet mondtam. Négy éve nem voltam a strandon. Egészen pontosan azóta, hogy nem látok. Igaz is, elfeledtem mondani, ez lesz a negyedik nyár, hogy elvesztettem a szemem világát.  

Első éves voltam a jogi egyetemen, amikor furcsa látászavarok törtem rám. Elmentem egy szakorvoshoz, aki alaposan kivizsgált. Végül közölte, hogy a szem és agy közötti kapcsolat hiánya van kialakulóban, és meg fogok vakulni, ami sajnos pár hónapon belül be is következett. Először őrjöngtem, majd fűhöz-fához szaladtam, hogy próbáljon segíteni. Nagyon nehezen birkóztam meg az új életemmel, és csak lassan békéltem meg a sorsommal, pedig más választásom nem volt. Megtanultam minden olyan dolgot, ami egy vak embernek szükséges a napi életben. Rendszeresen eljártam a vakok intézetébe, ahol megtanultam a Braille írást, és új barátokat, sortársakat ismertem meg. A régi haverok lassan elkoptak mellőlem, egyedül Gege maradt. Természetesen az egyetemet abbahagytam, azóta gyakorlatilag az új életembe próbáltam beilleszkedni. Talán egy éve éreztem, hogy ez sikerült. Mostanában kacérkodom a gondolattal, hogy folytatom az egyetemet.

A nyár tehát itt van, és ahogy annyi éven át most is a Balatonnál töltöm a vakációt. Van a családnak egy nyaralója nem messze a parttól. Gegét is itt ismertem meg, nekik is nyaralójuk van két utcával feljebb. Gege naponta bekukkant, csal a strandra. Azt mondja, nem kuksolhatok egész nap a szobában. Tudom, hogy igaza van, mégis félek elmenni. Nem tudom megmagyarázni az okát, de félek. Illetve dehogynem tudom. Attól félek, hogy mindenki engem nézne, és rajtam nevetne, én pedig nem tudok semmit tenni ellene.

Gege ma nagyon határozott volt és nem tágított. Elcipelt egy rakás butikba és végül vettünk egy bikinit. Az mondja, bombázó vagyok benne. Próbálom neki elhinni. Azt is mondta, hogy fekete és sárga színű a fürdőruha és higgyem el neki, hogy oltári jól áll rajtam.

Tehát megyünk a strandra, és én próbálom magamban felidézni milyen is volt a part. Emlékszem a meredek lépcsőre, a szép gyepre és még sok minden egyébre is. Érdekes dolog ez, magam sem hittem, de valóban egy látását elvesztett emberben felerősödik a többi érzékszerve. Kifinomul a hallása, és a tapintása, kialakul egyfajta belső megérzés.

A strandon valahogy egészen másképp éreztem a Nap cirógató melegét, a fű bársonyos selymét és a jéghideg Coca-colát, amit Gege hozott a büféből. Végigfeküdtem a pokrócon és élveztem a nyár illatát. Behunytam a szemem, álmodoztam, és akkor belém hasított a felismerés. A lépcső a strandon, amelyik levezet a partra. Igen, ez a megoldás, le kell esnem a lépcsőn! Tudom, ez kissé furcsán hangzik – mit furcsán, idióta ötlet – de érzem ez a megoldás. Tudniillik valahol hallottam, hogy egy vak férfi, akinek ugyanaz volt a baja, mint nekem, egy reggel otthon leesett a lépcsőn, beverte a fejét, és ettől visszanyerte a látását. Nekem is ezt kell tennem. Az én lépcsőm a strandon van. Be kell vallanom, hogy nagyon félek. Félek, hogy nem járnák sikerrel, sőt, hogy valami végzetes dolog történne velem. Hiszen akár bele is halhatok.

Feküdtem a pléden és ábrándoztam. Elképzeltem, hogy újra látok, hogy moziba megyek egy fiúval, aki a film alatt megcsókol. Vagy, hogy szombaton táncolok és a villódzó fényekben mindenki engem bámul. Az egyetemet is tudnám folytatni.

Ettől kezdve minden nap lementem Gegével a strandra. Megvallom, egy idő után élveztem is, különösen, hogy a fiúk körbezsongtak minket. Gege azt mondta, higgyem el, ez inkább nekem szól, mint neki, mert nagyon dögös vagyok ebben a fekete-sárga bikiniben. Ez nagyon jól esett, de ugyanakkor még jobban vágytam rá, hogy lássam is magam. Nem csoda, hát, hogy folyton a lépcsőről fantáziáltam. Egyszerre fogott el pánik és valami csábító vágy, hogy megtegyem.

Egyik nap egy kedves hangú fiú telepedett mellénk, és nagyon jól elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy Gege osztálytársa, Máténak hívják és, hogy Gege már sokat mesélt neki, rólam. Szinte fizikai fájdalmat éreztem, annyira vágytam, hogy lássam azt a fiút, akinek ilyen kellemes bariton hangja van. Egész éjszaka zakatolt az agyam, szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam, de reggelre eldöntöttem, hogy holnap megteszem. Nagyon féltem, de éreztem, ha nem próbálom meg, egész hátralévő életemben felhánytorgatnám magamnak.

Másnap Gegével és Mátéval, valamint a fiú egyik barátjával négyesben mentünk a strandra. Remegtem és, hogy erőt merítsek, magamban Weöres Sándor versét szavaltam:

„Égi csikón léptet a nyár,

tarka idő ünnepe jár,

táncra való, fürdeni jó,

nagy hegy alatt hűsöl a tó.”

Úgy intéztem, hogy a lépcsőnél kissé hátra maradjak, majd mikor éreztem, hogy az első lépcsőfokhoz értem félelemmel a szívemben előre vetettem magam. Éles fájdalmat éreztem, hallottam Gege és a fiúk ijedt kiáltását, aztán elvesztettem az eszméletemet.

Az orvos kezembe adta a zárójelentést és anya kíséretében elhagytuk a kórházat. A kocsiban hazafelé rám tört a zokogás. Tudtam, hogy őrült ötlet, de mégis belül annyira akartam. Az orvos megnyugtatott, hogy hamar rendbe jövök, végül is csak a bal karom tört el és egy tucat zúzódással megúsztam ezt az eszement kalandot. A karom négy hétig egy speciális rögzítőben lesz, vagyis az idei nyárnak fuccs. Ráadásul a doki a lelkemre kötötte, hogy ne vegyem le, csak amikor tusolok. Kérdésemre, hogy ha a strandon a vízbe akarok menni, akkor levehetem-e, azt mondta, hogy ne kockáztassam. Én pedig kénytelen vagyok beletörődni, hogy az életem hátralévő részét sötétségben kell leélnem.

Másnap eljött Gege és Máté. Örültek, hogy ilyen szerencsésen megúsztam. Ha tudták volna, hogy mindez nem egy szerencsétlen lépés, hanem előre eldöntött szándékos baleset volt! Győzködtek, hogy holnap menjünk le a strandra. Máté azt mondta, hogy hoz nekem egy nylon tasakot, amit a kezemre húzva a vízbe is bemehetek. Bolond ötletnek tartottam, de a fiú meleg hangjának nem tudtam ellenállni. Így aztán a strandon csak ezzel a hülye nylon tasakkal a kezemen tudok a vízbe menni. Ráadásul időnként elviselhetetlenül viszket a kezem. Szerencsére holnap megyek a kórházba és leveszik ezt az utált karrögzítőt. Azért persze élvezem a hűs habokat és barátaimat, akik nem hagyják, hogy magamba roskadjak. Az sem mellékes, hogy érzem, Máté vonzódik hozzám. Mit vonzódik, a múlt héten, szombaton bulizni mentünk. Buli után ő kísért haza, és a kapunk előtt átölelt. Hosszan forrón csókolóztunk. Istenien csókol! Ha csak rá gondolok, beleborzong minden porcikám.

Ahogy mondtam holnap leveszik a karomról a rögzítőt, azonban még rajtam van, ezért nem is akartam elmenni este a buliba, pedig Gege és Máté nagyon csaltak, hogy menjek velük. Aztán eszembe jutott a fiú csókja és arra gondoltam el kell mennem, újra éreznem kell a puha száját. Nagyon jó volt a buliban, táncoltunk és a lassú számoknál hagytam, hogy Máté magához öleljen. Éjfél elmúlt mikor hazaindultunk, azaz mégsem mert a többiek kitalálták, menjünk le a Balcsihoz. Andalogtunk a parton, élveztem az éjszaka hűvösét és a víz illatát. Egy idő után azonban fázni kezdtem és mondtam, jó lenne, ha haza mennénk. Sajnos rajtam kívül mindenki maradni akart, ezért dacosan fordultam el tőlük, bár tudtam nélkülük nem jutok haza. Hirtelen Máté kiáltását hallottam, de már későn, valamin vagy valakin átestem és s parti kövek közé zuhantam. Egy kutya vonyított mellettem, nyilván benne botlottam el. Éreztem az éles fájdalmat, és hallottam a másik karomban a csont reccsenését. Megpróbáltam felállni, de olyan fájdalom hasított belém, hogy felsikoltottam és visszazuhantam a kövekre. A többek körbevettek és óvatosan felhúztak, majd éreztem, hogy Máté felemel és a karjaiban tart. Elbódított a fiú illata és azt gondoltam, bár csak mindig így maradhatnék. Sajnos azonban lefektetett a fűbe, majd azt hallottam, hogy szirénázva jön egy mentőautó. A mentőorvos megvizsgált, kérdésekkel halmozott el és közölte, amit nélküle is tudtam, hogy eltört a jobb karom. Kínomban viccelődve mondtam, nem kell más csak a rögzítőt áttenni a másik kezemre. Beemeltek a mentőautóba, Gege még gyorsan odaszólt, hogy telefonál anyukámnak, Máté meg vállalta, hogy velem jön. Lassan elindultunk és éreztem, hogy a kavicsos útról aszfaltosra érünk. A mentőorvos nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, Máté pedig a kezemet fogta, időnként felemelte és megpuszilta. Most kellene meghalni, ebben a szent pillanatban – gondoltam.

Fájt mindenem, mégis valami más szokatlan érzés kerített a hatalmába. Kinyitottam a szemem, ami eddig szorosan csukva volt és felnyögtem. Fényesség vett körül. Behunytam, majd újra kinyitottam és meglepetésemre a mentőautó mennyezeti lámpájának fénye és mozgó foltok ugráltak a szemem előtt. Lassan a foltra fokuszáltam és rögtön tudtam, hogy bár homályosan, de Máté arcát látom. Láttam, hogy fölém hajol és hallottam a hangját, ahogy megkérdi:

– Mi a baj?

– Semmi baj! Semmi baj! – ismételgettem. – De nem fogod elhinni, nem csak hallom, amit mondasz, hanem látlak is! 

Elmosolyodtam és a lap-topon rogyásig hallgatott Weöres Sándor versének, záró sorait kezdtem el szavalni:

„Habzik az ég, mint tele-tál,

tarka idő szőttese száll.”

Budapest, 2012. szeptember 28.