Az én fecském

Szeretem mindig is a természetet, úgy az állatokat, mind a növényeket. Hittem, hogy nem ők vannak miértünk, hanem mi is részesei, egy láncszeme vagyunk a természet színes ezer csodát rejtegető világának. Na persze ez akkor kislányként nem volt tudatos, de a szüleim által belém nevelt tisztelet a természet iránt átszőtte a mindennapjaimat. A természet közelsége számomra mindennapos dolog volt.

Amikor azonban a városba kerültem, legnagyobb bánatomra, ha nem is tűnt el teljesen az életemből, de távolabb került tőlem a kőrengetegben. Nem csoda, hát, hogy a városban a természet minden apró csodájának tudtam örülni.

Ötödikes lehettem mikor tavasszal az iskola hátsó udvarának sarkában lévő szerszámos fészer eresze alatt, felfedeztem, hogy egy füstifecskecsalád, vagy, ahogy mifelénk nevezték őket: villás farkú fecske és párja épített magának fészket. Attól kezdve naponta tiszteletemet tettem a madárcsaládnál. Úgy éreztem, hogy ők az én madaraim. Napról napra figyelemmel kísértem fiókák fejlődését. Napi látogatásomnak a nyári szünet sem törte meg. A hátsó udvar kerítésén egy helyütt a keresztléc csak félig volt felrögzítve. A keresztlécet félrehajtva könnyedén be tudtam bújni. Így mikor az iskola bezárt akkor is besurrantam és néha órák hosszat lestem, ahogy a fecskeszülők fáradhatatlanul hordják a kicsinyek számára a táplálékot. Kínszenvedés volt számomra az a két hét mikor szüleimmel nyaralni mentünk és nem láthattam az „én fecskéimet”. Az csak természetes, hogy mikor hazatértünk a nyaralásból, másnap első utam az iskola mögötti fészerhez vezetett, és megkönnyebbülve láttam, hogy az „én fecskéim” fáradhatatlanul hordják az eleséget a három kicsinek. Magamban elhatároztam, hogy ettől fogva ki nem hagyok egy napot, amíg a fiókák ki nem repülnek a fészekből. Úgy gondoltam ez nem lehet több két hétnél.

Augusztus második felében jártunk és szokásom szerint a reggeli után azonnal kisurrantam otthonról, hogy megvizitáljam a fecskecsaládot. A kerítéshez érve meglepetten láttam, hogy azt valaki elmozdította. Én mikor a titkos bejáratot használtam mindig gondosan visszafordítottam a kerítéslécek. Valaki, vagy valakik ugyan úgy bemásztak a hátsó udvarra, mint én. Óvatosan kerültem meg az öreg fészert és akkor földbe gyökerezett a lábam. Három nyolcadikos fiú, akik ráadásul az iskola híresen nagy verekedői voltak, és akitől minden gyerek tartott és kerülte, szóval ez a három fiú egy hosszú póznával az én fecskéim fészkét akarta leverni.

A fecskeszülők körbe-körbe repkedve éktelenül csiviteltek, de nem mertek a fészek szájához repülni, mert a három csibész a hosszú póznával vészesen csapkodta a fészket. Félő volt, hogy a madarak otthona nem bírja sokáig és leszakad, akkor pedig a három fióka is velük zuhan, hiszen nem tudnak még repülni.

– Ne bántsátok a fészket, mert… – rivalltam rájuk, végig se gondolva mit cselekszem. A három gézengúz meglepetten fordult felém. 

– Mert, mi lesz akkor? – kérdezte hármójuk közül a főkolompos.

– Azt majd akkor meglátjátok – feleltem megszeppenve.

– Te kis pisis. De bátor lettél.

– De hát a fiókák nem tudnak repülni! – mondtam kétségbe esetten.

– Na és aztán! – mordult rám az egyik. – Miért nem tanultak meg. Azzal elkapta a copfomat és annál fogva rángatott a fészek alá.

– Csak, hogy jobban lásd – mondta és még egy jókorát rántott a copfomon. Majd újra ütögetni kezdte a fészket. A fecskefészek erősen megépített alkotmány, amit sárból és mindenféle anyagból készítenek a madarak, de nem ilyen igénybevételre. Nem csoda hát, hogy a fecske mama és papa kétségbeesetten csivitelve próbálta elűzni a támadókat. A kicsinyek meg éktelen lármát csaptak, de hiába. A fészek ameddig bírta ellenállt, de egy hatalmas ütés a bottal, és az egyik oldal elvált a faltól és a félig lógva csüngött alá. A három fiókából kettő éktelen sírás közepette villám gyorsan elrepültek, de a harmadik kétségbeesetten vergődve a földre hullott.

– No látod, csak ez a nyamvadt nem tud repülni – mondta nevetve az egyik fiú. – Nem baj! Majd mindjárt megtanítjuk. Azzal lehajolt, hogy felvegye, de akkor olyan dolog történt, amire senki nem számított. Kajla a gondnok hatalmas farkaskutyája, vad ugatással ott termett és a három gézengúzra vetette magát. Az eddig oly’ bátor fiúk ijedten menekültek a kerítésen kívülre. Amíg a kajla a fiúkat kergette, óvatosan felvettem a fiókát a földről. Ám még végig sem gondoltam mit tegyek, amikor Kajla megfordult és vad ugatással rohant felém.

– Kajla! Helyedre! – csattant fel Laci bácsinak a gondnoknak parancsoló hangja. Az állat megtorpant, gazdájára nézett majd behúzott farokkal elsomfordált.

– Mit csinálsz te itt? – kérdezte felém tornyosulva a gondnok. – Hiszen téged ismerlek, te ide jársz az iskolába.

– Én csak… – hebegtem ijedten. – …csak a fecskéket néztem.

– …és a fiúk?

– Le akarták verni a fészket, de én megpróbáltam megakadályozni?

– Teee? – nevetett a gondnok. – Ezt a három fiút? Az iskola rémeit.

– Igen mert féltettem a fiókákat… – de a hangom akkor már sírásba fúlt.

– …és sikerült?

– Három fióka volt. Kettő elrepült, de ez az egy még nem tud repülni – mutattam a kezemben remegő apró kis madarat.

– Mond csak. Te másztál be minden nap a hátsó kerítésen, ahol az a léc kijár?

– Én! – feleltem lehajtott fejjel. – Tetszik tudni minden nap meg kellett néznem, rendbe vannak-e a fiókák.

– Jól van na! Ezt nem fogjuk elmondani a tanító néninek. Hanem ezzel a fiókával valamit csak kellene kezdeni. Bár azt hiszem szegény pusztulásra van ítélve.

– Az nem lehet! – kiáltottam ijedten.

– Pedig így van. A fészekből kipottyant fiókák sajnos általában elpusztulnak. És ahogy látod itt már félig a fészek is le lett verve.

– Laci bácsi! Kérem csinálja meg a fészket. Ha sikerül visszatesszük a fiókét.

A gondnok a fejét vakarta és hümmögött. – Te lány… Te lány, bolondot csinálsz belőlem, de nem bánom próbáljuk meg. Gyere, segíts nekem. – Azzal kulcsot vett elő és kinyitotta a fészer ajtaját. Én a zsebembe rejtettem a fiókát és igyekeztem Laci bácsi minden utasítását végrehajtani. Létrát, vödröt meg gipszet hozott ki a fészerből, meg számomra ismeretlen szerszámokat.

– Itt a vödör, hozz benne vizet a kerti csapról.

Szaladtam a vödörrel, és bár visszafelé majd leszakadt a kezem, cipeltem a vízzel teli vödröt zokszó nélkül. Laci bácsi gipszet kevert és a félig levert fecskefészket visszagipszelte az eresz alá. A fecskecsalád a két fiókával izgatott csivitelésen nézte a közeli fa ágáról, hogy miként kerül vissza a megrongált otthonuk a helyére.

– Most visszarámoljunk a szerszámokat a fészerbe és várunk egy kicsit. Ha megköt a gipsz kibéleljük és visszateheted a fiókát. Aztán meglátjuk! Lehet, el sem fogadják a fészket, lehet, elfogadják, de a fiókát kilökik, mert érzik rajta az ember szagát. Ki tudja? Talán a friss gipsz illata elnyomja az ember szagot és megtartják. Pár nap kell és biztos ez is kerepül. Laci bácsi közben kibélelte egy tiszta ronggyal a fészket, majd óvatosan visszatette a fiókát.

Nem tudom, hogy a friss gipsz illata, vagy a kicsiny madarakban is megbúvó szülői szeretett, de tény hogy a fecske család visszatért a fészkébe és a legkisebb fiókát sem lökte ki. Azonban a legnagyobb sajnálatomra az elkövetkezendő napokban nem tudtam meglesni a fecske családot, mert bár Laci bácsinak vaj szíve volt, de a rendet is szerette és bizony másnapra kijavította a kerítést is.

Szeptember elsején mikor megkezdődött az iskola, az első szünetben Laci bácsi jött szembe velem a folyosón. Mikor meglátott rám kacsintva csak annyit mondott:

– Kirepült!

Az igazi meglepetés azonban akkor ért mikor egyik szünetben az udvaron ugróiskolát játszottunk. Egyszer csak egy apró füsti fecske szállt le tőlem pár méterre és éktelenül csivitelni kezdett.

– Nézd! – mondta a barátnőm. – Ez nem fél tőled, sőt, olyan mintha neked csivitelne.

– Tudom – mondtam mosolyogva. – Mert ő az én fecském.

Budapest, 2011. december 18.