A kenyér íze

Gyerekkoromban a vakációt mindig vidéken töltöttem nagyszüleimnél. Szerettem nagyon ezeket a nyarakat. Valahogy a szabadság érzését adták, pedig mai ésszel visszagondolva semmivel sem voltam szabadabb, mint odahaza a szüleimnél. Sőt állíthatom, hogy nagyszüleim szigorúbban fogtak. De nekem akkor, gyerekfejjel a falu ezer csodát tartogatott, és valami hallatlan felszabadult érzést is. Városi gyerek lévén rácsodálkoztam mindenre, ami a nagyvárosban nem volt. Állatra, növényre egyaránt. Nagyapám végtelen türelemmel magyarázta, melyik növény micsoda, és miként kell gondozni, hogy jó termést hozzon.

A helyi termelőszövetkezetben volt állatgondozó, és amikor elvitt megmutatni az általa felügyelt jószágokat, na annál nagyszerűbb élményt el sem tudtam képzelni.

Falun a beosztás és az előregondolkodás sokkal szükségszerűbb, mint a városban. Odahaza ha valamit elfeledett anyám, csak leszalajtott a boltba. Falun hiába is küldtek a kicsiny vegyesboltba, mert a kedves eladó néni rám mosolygott és közölte: „Csillagom, hát az nincs minálunk! Meg kell rendelni, és akkor hozatok”.

Számomra az is élmény volt, hogy a kenyeret nem a boltban veszik, bár egy héten kétszer ott is volt friss, de a legtöbben háznál, otthon sütötték a ropogós pékárut. Nagyszüleimnél kedd volt a kenyérsütés napja. Nagyanyám előző nap elővette a fateknőt. Igen csak elcsodálkoztam, mert ilyen szerkezetnek még csak hírét sem hallottam. Az előkészített lisztet a dagasztóteknőbe szitálta, és éjszakára a kemence közelébe rakta, ahogy ő mondta – szokja a konyha melegét. Ezután langyos vízbe áztatta a kovászt. Majd hajában megfőzte a krumplit, és számomra csodálatos gyorsasággal, még forrón lehúzta a héját, megtörte, megsózta és a lisztbe keverte.

Másnap hajnalban kezdődött a kenyérsütés. Mivel ilyet sosem láttam, az csak természetes, hogy én is kipattantam az első szürkületi fényre az ágyból. Azért ilyen korán, mert így is csak délre sült meg a kenyér. Mire reggelt kukorékolt a kakas, minden készen állt a dagasztáshoz. A dagasztás csak látszólag könnyű. Mikor egy kis fateknőben én is kaptam egy darab kenyértésztát, boldogan nekiláttam a munkának. Azonban a kedvem hamar alábbhagyott, mert igazán emberpróbáló fizikai munka. Hiába kérdeztem nagyanyámat:

   – Nagyikám jó lesz már?

   – Csináld csak angyalom, mert ez bizony még nem megfelelő.

A legtöbbször persze az lett a vége, hogy elvette tőlem, és ő fejezte be.

A megkelt kovászt langyos vízzel és liszttel kell összedolgozni. Először tíz ujjal markolászva, azután, amikor már látszik, hogy milyen az állaga, ököllel nyomkodva, majd a hüvelykujj és a marok közé fogva, meg-megcsavarva, mindaddig, míg a tészta össze nem áll egy darabba.

A dagasztás végére már nem éreztem a kezemet. Folyt a hátamon és a homlokomon az izzadság. A nagyikám mondta is mindig:

   – Akkor jó a tészta, ha a padlás már gyöngyözik. Padlás alatt ő a homlokomat értette.

Ezután a tésztát letakarta és hagyta pihenni, közben felfűtötte a kemencét. Mikor a tészta jól megkelt, nagyjából két-három óra alatt, következett a kiszakítás. A tésztát lisztezett deszkára tette és annyifelé szakította, ahány kenyeret sütni akart. Kerekre formálta és kilisztezett szakajtóra tette, majd letakarta újra pihentetni. Amikor a tészta elkezdett kigömbölyödni, akkor rakta be a forró kemencébe. Azonban a sütésre váró kenyereket, bevetés előtt – így nevezte nagyi amikor a kenyeret a kemencébe helyezte – még megkente, ahogy ő hívta kenyérlakkal. Ez összekevert kecsketejből és tojásból készült, és ettől lett ropogós a kenyér. Majd pedig három vágást ejtett a tején, hogy ne repedjen széjjel sütés közben.  

Ahogy visszagondolok arra a mennyei ízű kenyérre, amit nagyanyám sütött mindig összefut a nyál számban. Azóta sem ettem olyan fenséges ízű kenyeret.

Tizenhárom–tizennégy éves lehettem, mikor egy nyáron a heti kenyérsütés napján reggel a szomszéd egy cetlit hozott a postáról. Akkoriban nemhogy mobil, de vonalas telefon is csak a postán volt. Ha valaki telefonált azt a postáskisasszony feljegyezte, az üzenetet elküldte a címzettnek. Ezen a reggelen a nagyi testvérének rokonsága telefonált. Az üzenetben az állt, hogy az Ilonka néni – így hívták a nagyi testvérét – rosszul lett az éjjel és kérte értesítsék a nagyit. Az én nagyikám idegesen téblábolt. Ment volna szegény a testvéréhez, de a sok dolog meg itthon várta. Siránkozva mondta:

   – Itt a sok tennivaló, kenyérsütési nap van, a háztájit is el kell látni, de hát lehet, most látom utoljára a testvéremet.

   – Menjél nyugodtan nagyikám nem lesz semmi baj – győzködtem.

Végül felülkerekedett benne a testvéri szeretett. Sebtében összepakolt, nekem kiadta a feladatokat, tyúkokat megetetni, disznót ellátni, és már szaladt is, hogy elérje a buszt. Nagyapám huszonnégy órázott, ahogy ő nevezte mikor egy egész nap a gazdaságban volt, mert a jószágokat éjszaka sem hagyták felügyelet nélkül. Én pedig ott maradtam vigyázni a portát. És akkor megfogalmazódott bennem a nagy terv. Meglepem a nagyszüleimet! Megsütöm a heti kenyeret! Hiszen ott van minden, ahogy lenni szokott. A liszt, beletörve a főt krumpli, letakarva a teknőben a kemencepatkán pihent. Mellette a kovász, és a többi kellék. Szépen előkészítettem hát mindent, ahogy számtalanszor láttam nagyanyámtól, és nekiveselkedtem a munkának. Tudtam mire vállalkoztam, mégis ezerszer elátkoztam magam mire kidagasztottam a kenyértésztát. Mire elkészültem, és olyan lett amilyen nagyanyámnál is szokott lenni, nem éreztem a kezemet. Beletettem a kenyértésztát a szakajtóba, letakartam, hogy megkeljen, és szaladtam, mert el kellett látni jószágokat. Magot szórtam a baromfiknak, tápot a két süldőnek és már inaltam is vissza a konyhába. A kemence már igen csak szórta áldó melegét, én kiszaggattam a megkelt kenyértésztát. Megformáztam és nagyon büszke voltam magamra, mert semmiben sem különbözött attól, amit nagyanyám csinált. Nem feledkeztem megkenni nagyi féle kenyérlakkal, és persze bevagdalni sem. Mikor így megvoltam, zsupsz, mehetett a kemencébe. Innentől már csak várni kellett, hogy megsüljön. Nem is csalatkoztam, gyönyörű kerek aranybarna hatalmas kenyereket vettem ki a kemencéből, betekertem fehér vászonkendőbe és eltettem pihenni, ahogy nagyanyám is szokta.

Este hat óra után ért haza nagyapám. Mikor megtudta, hogy mi történt Ilonka nénivel, láttam igen nyugtalan lett. Ennek kézzelfogható jele, hogy a saját főzésű mézes pálinkájából három kupicát is lehajtott. Sőt nekem is felajánlott egy gyűszűnyit. Azóta tudom, mert erre is ő tanított, mértékkel inni férfiembernek muszáj, de tudni kell, hogy hol a határ.

Nem sokkal sötétedés előtt hazaért nagyanyám. Láthatólag megkönnyebbülve ült le a konyhába és szinte egyszuszra mondta, hogy szerencsére a testvére sokkal jobban van, bár nagy volt a baj. De az orvos szerint akár már a jövő héten hazaengedhetik.

   – Hanem ám te gyerek, elláttad-e a jószágot? – kérdezte nagyanyám.

   – Reggel igen, az esti etetésre még nem volt időm.

Nem szólt semmit, de láttam nem tetszik neki, hogy csak a munka felét végeztem el.

   – Na megyek, megetetem őket – mondta nem kis bosszúsággal a hangjában. – Aztán a kenyérsütést megejtem holnap – tette hozzá.

   – Azt ugyan nem kell – feleltem büszkén. – Megsütöttem a kenyereket.

   – Mit csináltál? – fordult vissza az ajtóból. De erre már nagyapám is felkapta a fejét.

   – Te megsütötted a kenyeret?

   – Igen! – válaszoltam és a fehér vászonba tekert dagadó halmokra mutattam.

   – Szűz Máriám, te gyerek! – nevette el magát. – Te tényleg megsütötted a kenyeret! – azzal egyenként az asztalra tette a csomagokat és óvatosan elkezdte kibugyolálni.

   – Az áldóját! – rikkantott nagyapám mikor meglátta az arany-barnára sült friss vekniket.

   – Kóstoljuk meg – javasoltam. Nagyanyám kést vett elő és mosolyogva megszegte a kenyeret. Hersegett a kenyér, ahogy szelt három szeletet. Kiosztotta és én áhítattal haraptam bele az általam sütött friss, ropogós kenyérbe. De a mosoly azonnal lehervadt a számon. Néztem nagyszüleimet és meglepettem láttam az ő arcukra is furcsa meglepett vonások ültek ki. Éreztem, hogy valami nagy hibát követtem el. Nagyanyám arca lassan mosolyra görbült majd hangosan nevetni kezdett.

– Te gyerek! Ebbe nem tettél sót.

Csak álltam ott leforrázva, majd látva, hogy nagyapán is nevetni kezdett, én is furcsa megkámpicsorodott mosolyra húztam a számat. Végül mindhárman úgy nevettünk, hogy a könnyünk is kicsordult.

Budapest, 2011. október 16.