Kedves Barátaim!


Bár a téma korántsem hálás, én mégis írnék róla egy kicsit.
Természetesen a kérdést mindenki maga ítéli meg a saját belátása
szerint, de azt hiszem amiről szó lesz, az egy nagyon a napi életünkhöz
tartozó dolog.
Tudni kell rólam elöljáróban, hogy édesapám orvos. 15 évvel ezelőttig 3
roma falu körzetiorvosa volt, így van rálátási és összehasonlítási
alapom is. Tapasztalataim szerint a roma kérdés nem olyan egyszerű,
mint amilyennek a politikusok, és az ezzel foglalkozó szociológusok
beállítják( tisztelet a kivételnek).
Egy alföldi, egy északi, és egy szlovákiai roma közösséget borzasztó
szakadékok választanak el intellektuálisan, és hagyományok szerint is.
Konkrétabban.... Életem legnagyobb megdöbbenésére tavaly került
sor, egy kis szlovákiai faluban, amit Nagy Idának hívnak, ottani nevén
Velka Ida. Soha olyan mértékű passzivitást, elhagyatottságot,
igénytelenséget nem tapasztaltam sehol mint ott. Maga a kosz, és a
közöny még nem is annyira rémísztő, mint maga az a tény, hogy
képesek nyáron a kövesút közepére kifeküdni meglett emberek
teljesen meztelenül napozni! Ezt a világ legtermészetesebb dolgának
veszik, nem lévén tekintettel  a többi falusi emberre.
Azon már meg sem botránkozom, hogy magától értetődően másznak
fel a kerítésre leszüretelni az egész évben dédelgetett szőlőtőkék
terméseit, és a meggyfa is áldozatul esik fényes nappal, amikor a
háziak otthon vannak.
Ugyanakkor Magyarország sem marad el. Északon a romák alapvető
joguknak érzik a segélyek folyósítását, és a pénz megérkezése előtt
már jogot formállnak arra, hog gyönyörű városain, és főutcáink nagyját
elfoglalják, postásainkat fenyegetve.
Mint az elején említettem, vannak ellentétes példák is, és itt most
ezeknek adok helyet.
Egy kis roma faluban nőttem fel, mint orvosgyerek. Soha, de soha
sérelem nem ért amíg ott éltem, ha igen, az sem tőlük származott. Nem
volt közöttük munkanélküli, aki nem kapott munkát, az libákat tépett,
tömött, kaszálni ment napi bérért, vagy a péknél takarított.
Mindenkinek megvolt a maga helye. Az osztálytársaim tiszták! voltak
(21-ből 17 roma volt), és nem volt bukott közöttük. Küzdöttek. Mind a
megítélés , mind a rájuk kiszabott sors ellen.
Itt egy nagyon kedves történet, ami valahol szörnyű, de tanulságos.
Mivel ez a rendszerváltás előtt, és közvetlen alatta volt, országunkban
a banán és egyebek nem voltak kaphatóak. Félévente kapott minden
család 1 kilót. Volt egy vajda, akinek a gyerekei már abban az időben
angolt tanultak, és gyönyörűen zongoráztak. A testvérem és én akkor
ettünk déligyümölcsöt, ha ők szereztek, és komolyan mondom, életem
egyik legszebb percei voltak! Örömet vittek a gyerekkoromba, és azt
sem felejtem el, amit egyszer ez az ember mondott nekem, ami szó
szerint így szólt: Nem az a fontos, hogy az ember honnan jött, hanem
az, hogy mivé válik, és azt hogyan éri el....
És napjaink...... Ma volt egy csodás találkozásom...Egy roma hölgyel, aki
ügyvéd...Csodálatos ember, és csodálatos anya....Majd megjött a férje,
akinél feketébb romát talán életemben nem láttam, és előzékenyen
felajánlotta, hogy a 4 oldal angolomat lefordítja, hogy addig is haladjak
a munkámmal...5 nyelven beszél...
Szóval...az a fene ette nagy szakadék...
Gondoljatok csak bele. Nekik is vannak hagyományaik. De miért ne
finomodhatnának a mieinkhez? Talán ha jobban odafigyelünk rájuk, és
lehetőséget adunk nekik, ha jól megválogatjuk őket, és kiemeljük az
arra érdemeseket, mennyivel jobb világot tudunk mind magunknak,
mind nekik biztosítani! Csupán annyi kellene, hogy a tanárok az
iskolákban találják meg a kiaknázatlan lehetőségeket, és segítség a
roma gyerekeket...nem lesz mind egyetemi tanár, de a figyelemtől,
terelgetéstől talán jobb emberré válik...és ha nem? Lelkünk rajta...mi
megpróbáltuk...De legalább tettünk valamit az előrelépésért..:-))


Szeged, 2005. január,      Barta Edit