Éva leszállt a villamosról, átsietett az úttesten és megindult a sarki élelmiszerüzlet felé. Igazán jó kedvű volt, hiszen öt év után először érezte, hogy végre egyenesbe jött az élete.
Amikor elvált és a megosztott vagyonból új lakást vett akkor döntött úgy, hogy vállalja az adósságot és nagyobb lakást vesz, mint amire a pénzből futná. Úgy gondolta, fontos, hogy mindenkinek legyen egy külön kis szobája. Ahogy a gyerekek nőnek, döntése helyességét nap, mint nap látta igazolni.
Ez alatt az öt év alatt az adósság folyton ott lebegett a feje felett. Mindig lelkiismeret furdalást érzett, ha magára költött, egy új ruha vagy parfűm formájában.
De most vége ennek is. Holnap kifizeti a lakástartozást, és letudja minden gondját. Két nap szabadságot vett ki, hogy elintézze a tartozással kapcsolatos ügyeket.
Amíg ez végiggondolta, automatikusan rakta a bevásárló kocsiba a szükséges dolgokat és megindult a pénztár felé. A pénztár előtt a táskájából elő akarta venni a pénztárcát.
A mozdulat megállt félúton, amikor észrevette, hogy a táska cipzárja nyitva volt. Kapkodva átnézte a táskáját, és azt hitte ott nyomban, elájul.
Hiányzott a pénztárca, az összes igazolvány és a boríték, amibe az OTP-ben a négymillió forintot berakták. Érezte, hogy fejében lüktet a vér, és azt hitte, menten összecsuklik. Az üzletben nem vehették ki gondolta, hiszen alig van vásárló, biztosan észrevette volna. A villamos, hasított fejébe a gondolat, csak ott lehetett. Emlékszik is, amikor alig érezhetően meglökte egy férfi.
Látva dermedt arcát a pénztáros megkérdezte, miben segíthet. Éva könnyei akkor már patakokban folytak, otthagyta a bevásárló kocsit és kirohant az üzletből. Mint egy holdkóros hazatámolygott, ruhástul végig vetette magát az ágyon csak sírt-sírt, miközben egyik cigarettát a másik után szívta.
A mobil csörgése térítette magához. A fene egye meg, ezt miért nem vitte el az a szemét gazember. –Gondolta, miközben a mobilt elővette a táskából.
- Szia Anya! Hadd maradjunk még egy napot itt az Apunál.
- Szuper a számítógép, és annyi klassz játék van rajta. - Hallotta a kisfia kérő hangját
- Jó! Maradjatok, de holnap a szokott időben itthon legyetek. - felelte Éva.
- Igen Anya. Apu is köszöni, hogy maradhatunk és üdvözöl.
Kattanást hallott. A telefont lerakták.
Talán jobb is, hogy nem látnak így a gyerekek. Gondolta magában és újra zokogni kezdett.
Éjjel nappal dolgozott, hogy letudja az adóságot, miközben a két gyerektől folyton csak azt hallotta, hogy Apunál ez is milyen szuper, meg az is milyen klassz.
Karácsonyra is mindkettő mobilt kapott az Apjától. Az ő ajándékát meg csak futólag megnézték, és már szinte lökték is félre. Apu nyaralni viszi őket külföldre, ő meg egy hétvégére sem tudja el vinni a gyerekeket, pedig itt az egész nyári szünet.
És mindez az átkozott tartozás miatt. Aminek azt hitte, hogy vége és könnyebb lesz. De mi lesz most? A fiának hiába mondja, hogy megint nem futja „Adidas” pólóra vagy a lányának, hogy most sem tudja megvenni a „Keyo” márkájú nadrágot, amire annyira vágyik.
Ha legalább volna valaki, akivel megoszthatná a bánatát, örömét, hiszen még csak harminchat éves, és annyira hiányzik egy társ. És egyáltalán mi lesz most?
Éles dudálásra riadt föl. Kábultan kinyitotta a szemét. Világos volt és hallotta az utca forgalmának monoton duruzsoló hangjait.
Lassan visszatértek gondolatai a valós életbe. A tegnapi események, hogy mindenét ellopta egy zsebes a villamoson.
Bejelentést kell tenni a rendőrségen. A bankkártyát le kell tiltani. Úr Isten, mennyi gond lesz, az összes okmányt újra csináltatni.
És a pénz, hasított Évába a gondolat. Az úgy sem lesz meg, ezzel tisztában volt.
Nagyot kordult a gyomra mintegy jelezve, hogy tegnap reggel óta nem evett egy falatot sem. Ráadásul nincs is itthon semmi ennivaló.
Bekészített egy kávét és cigaretta után kutatott, de sehol nem talált. Csak a hamutartó árulkodott arról, hogy tegnap milyen töménytelen mennyiséget füstölt el.
A táska oldalzsebében biztos találok, gondolta. Ott mindig van néhány szál tartalék.
Ölébe vette a táskát és a belső oldalzseb cipzárját széthúzta, belenyúlt és egy nagy fehér borítékot vett ki belőle.
Megkövülten nézte, majd felhajtotta a boríték előlapját, és csak bámulta a borítékban sorakozó négy, szalaggal átfűzött pénzköteget. Ekkor jutott eszébe, hogy a belső zsebbe tette a bankban, a nagyobb biztonság kedvéért.
Éva felugrott és táncra perdült a borítékkal a kezében. Megvan a pénz dalolta, mint aki eszét vesztette. Szeméből megint patakokban folyt a könny, de micsoda különbség a tegnapi keserves könnyek után.
Nem számit az ellopott igazolvány. A sok utánjárás, hogy pótolja azokat. A lényeg, hogy a tartozását kifizeti.
Mennyi mindent vesz majd a gyerekeknek, és végre egy kicsit magára is költhet.
Ha mindennel végeztem, elmegyek egy utazási irodába és hozok prospektusokat, és igen is elmegyünk nyaralni.
Budapest, 2005. január 15.