Egy ideje úgy érezte, hogy fogoly. Nem gondolta ezt soha végig, nem is tudatosult benne. Megszokta életének ilyetén mederben folyását, nem háborgott a sorsa ellen.
Az alig ötszáz fős kis faluba, a főútról csak egy keskeny bekötőút vezetett. A kis településről lassan minden fiatal elvándorolt.
Az esküvője előtt ő is sokszor neki készült, megtervezte, hogy beköltözik a városba, vagy felmegy a fővárosba. Aztán mindig maradt. Nem volt elég bátorsága a váltáshoz.
Itt született a faluban. Hét testvére közöl ő volt a legfiatalabb. Az idősebbek mind elmentek, ki a városba, ki távolabb. Ő pedig itt maradt koloncnak a szülei nyakán. Édesanyja azonban mindig azt mondta, támasznak öregkorukra.
Az általános iskola után nem tanult tovább, nem is gondolta végig miért. Azt mondták nem, és ő tudomásul vette. Dolgozni kezdett a termelőszövetkezetben. Tizennyolc éves volt mikor férjhez adták. A férje közel húsz évvel volt idősebb nála, de a szülei szerint jó parti. Az pedig, eszébe sem jutott, hogy ne az történjen, amit a szülei mondanak.
A házuk a falu végén az utolsó volt, egy régi vályogház. Ide nem lehetet véletlenül jönni, aki erre tévedt az csak hozzájuk térhetett be. De nem igen jött senki. A férje durva faragatlan ember volt, nem voltak barátai. Gyakran megverte, és ez akkor is így volt, amikor az összekerülésük után egy évre teherbe esett. Kapatosan jött haza és mivel úgy találta, hogy az étel túl meleg, megverte, összerugdalta. Nem tudni, hogy a verés miatt, de elvetélt. Ezt még két másik terhesség követte, de egyiknél sem tudta kihordani a babát. Amikor aztán kiderült, hogy soha nem lesz képes gyereket szülni, a férfi már szinte naponta megverte. Ebben az évben édesapja elköltözött az árnyékvilágból, majd rá egy évre édesanyja is követte.
Egyedül maradt! Ekkor érezte először, hogy fogoly. Ellátta a kertet, az állatokat. Ez töltötte ki a napjait. Rengeteget dolgozott, lévén a kettejük által örökölt föld arra, hogy egy ember művelje, hatalmas volt. A férfi pedig semmit nem segített neki a ház körül. A rengeteg munkának azonban alig volt látszatja. A föld annyit adott, ami kettőjüknek éppen elég volt, és az állatoknak soványka takarmányt. Eladásra alig-alig maradt.
A férjének lassan két éve nem volt állása, ennek ellenére minden nap felkelt és bement a városba. Ő meg örült, hogy nincs otthon. Várta, hogy reggel elmenjen és retteget, amikor hazajött. Na meg a hétvégéktől. A férfi ivott, és verte. A faluban arról suttogtak, hogy a városban szeretője van. De már ez se nagyon érdekelte.
Észre sem vette, de lassan a faluba sem ment be. Elmaradt a templomból, és a szomszédokkal is egyre kevesebbet beszélt. A vegyesbolt volt az egyetlen, ahová még hetente két-háromszor elment. Oda is csak muszájból. Aztán már oda sem. Összeírta egy papira mi kell és a férje a városból meghozta.
Kerülte az embereket, mert azok is kerülték a vele való érintkezést. Egyetlen kapcsolata a külvilággal egy kis rádió volt. Azonban egyik alkalommal mikor férje szerint túl hangosan szólt és zavarta a pihenésben, a férfi felkapta és földhöz vágta. Azóta csak ült a konyhában, ha éppen nem volt semmi dolga. Ettől kezdve az urával is alig váltott pár mondatot.
Reggel felkelt ellátta az állatokat, elszöszmötölt a kertben, megfőzött, és rettegve várta haza. Amikor a férfi hazajött mindig italos volt, és szinte naponta eljárt a keze. Este óvatosan feküdt be mellé az ágyba, hogy fel ne riassza. Amaz évek óta nem nyúlt hozzá, igaz ő sem kívánta a közeledését.

Beköszöntött a tél, amit nem szeretett, mert alig volt tennivalója. Naphosszat ült a konyhában, és egésznapi tevékenysége kimerült abban, hogy megetette az állatokat, megfőzött és a kis helységet befűtötte.
A közeledő tavasznak nagyon őrült, de ez az öröm is viszonylagos volt. Bármenyire titkolta, még maga előtt is egyre gyakrabban tört rá a szédülés és fejfájás. A férjének nem merte mondani, mert tudta segítséget nem remélhet tőle, inkább megkapja, ne kényeskedjen.
Aztán megjött a tavasz és ő végre újra mehetett a kertbe, ahol némi megnyugvást talált. Felásta a kertet, bevetette, elültette a zöldségnek valót, megmetszette a fákat, nézte, miként fejlődik a termés, de mind gyakrabban rátört a szédülés a rosszullét. Egyik este aztán közölte az urával, hogy orvoshoz kellene mennie. A férfi előbb kinevette, majd amikor ő tovább kérlelte, hogy vigye le a faluba, vagy ha nem majd elmegy egyedül, az erősen ittas ember dühbe gurult és visszakézből szájon vágta. Többet nem merte szóba hozni az orvost.
Tűrte a szédülést és a rosszullétet. Majd megszokta azt is, és megtanult együtt élni vele, bár egyre nehezebben viselte.
Közeledett az ősz, és egy szeptemberi napon, váratlan gyengeség és rosszullét tört rá. Kiverte a veríték és egész testében remegett. Betámolygott a kertből a házba, az ajtófélfának támaszkodva levegő után kapkodott. Bevánszorgott a szóbába, és amit soha nem tett korábban, ruhástul lefeküdt az ágyra.

 
A temetőbe egyedül a férje kísérte ki. Amikor a sírások végeztek, egy apró csokrot tett a sírjára, majd megfordult a kapatos férfi és dülöngélő léptekkel indult a falu kocsmája felé.
A kis fából készült kereszten csak a neve szerepelt.

Alatta pedig ennyi: Élt 32 évet.

Budapest, 2008. február 26.