Karambol
2006.12.24. 10:20
István beletaposott a fékbe, de már késő volt. Hatalmas csattanással vágódott neki a másik kocsinak. Érzékelte, hogy a gépkocsi fémszerkezete összeroppan és oldalról hatalmas ütés érte a karját és csípőjét. A csattanást követő csend néhány másodpercig tartott. Istvánnak végtelenül hosszú időnek tűnt. Érezte az ütés okozta éles fájdalmat, és nem tudta mekkora a baj. Nehezen kinyomta a kocsi ajtaját és kimászott az autóból. A lába fáj a többi elviselhető volt. Sántikálva megkerülte az autót és ekkor látta, hogy a másik kocsi utasa ájultam borul a kormányra. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és hátrahúzta a férfit. Az semmilyen életjelet nem mutatott. Visszasántikált a saját autójához, zakójából előráncigálta a mobilt és a rendőrség számát hívta.
A mentők kiemelték az ájult férfit, hordágyra fektették, és azonnal megkezdték az újraélesztését. Eközben a rendőrök a helyszínt fényképezték, csíkokat húztak az aszfaltra, és lemérték. Az egyik tiszt felvette István adatait, majd kérte mondja el mi is történt.
István igyekezett a legpontosabban elmondani az ütközést, majd egy mentős öt is megvizsgálta és közölte, hogy neki is be kell menni a baleseti sebészetre. Az előbbi rendőr közölte, hogy mindkét gépkocsit további vizsgálatra beszállítják a rendőrség telepére.
István beült a mentőautóba és az autó éles vijjogó hanggal megindult, miközben a két mentős küzdött a férfi életéért. István látta, hogy nagy a baj, mert az alig tíz perces úton végig lélegeztették a férfit és a defillibrátorral is megpróbálták elindítani a szívműködést.
A kórházhoz érve a férfit azonnal elszállították, Istvánt leültették és miután mondta, hogy nincs különösebb panasza csak a lába fáj, az ügyeletes orvos közölte, hogy kis türelmet kér azzal magára hagyták.
Gondolatban újra és újra megpróbálta felidézni a történteket és minden esetben arra jutott, hogy ö nem tehet a balesetről. A férfinek kellett volna megadni az elsőbbséget, ehelyett jóval a megengedett sebesség felett robogott be a kereszteződésbe.
Az ügyeletes orvos visszatérte zökkentette vissza Istvánt a valóságba. Az orvos megvizsgálta, majd, megkérte, hogy próbáljon a lábára állni és járkáljon fel alá. István az utasítások szerint lépkedet és minden lépésnél fájdalom hasított a lábába, de ez nem volt elviselhetetlen. Ezt közölte is az orvossal aki elküldte Istvánt röntgenre.
Az orvos a röntgenfelvételt nézte és közölte Istvánnal, hogy szerencséje van, nincs törése, csak egy csúnya zúzódás.
- Doktor úr! Amennyiben lehetséges én szeretnék hazamenni, amúgy is telefonáltam a feleségemnek, aki perceken belül itt lesz. - felelte István.
-.Sajnos mindenképpen itt kell tartanom. - közölte az orvos. - Ha semmi panasz nincs, holnap hazamehet.
- Doktor úr! Még egy kérdésem lenne. Mi van a másik férfival.
- Meghalt!
István az ágyon feküdt és remélte, hogy hamarosan hazaengedik. A felesége az imént ment el és Istvánt is megdöbbentette, mennyire megrázta az eset, hiszen láthatta, hogy nincs komoly baja. Amikor pedig megtudta, hogy a másik ember meghalt valóságos sírógörcs kapta el. István nyugtatgatta, akit persze szintén nagyon megviselt az ismeretlen férfi halála. Mennyit ér egy emberi élet gondolta. Egy hiba és vége. Más területen ez a hiba semmi, itt viszont végzetes.
A feleségére gondolt és az eltöltött évekre. A sok szép emlékekre és a kevésbé szépekre is. A gyerekekre, akik lassan kirepülnek a családi fészekből.
Azon töprengett honnan ismerős az elhunyt férfi neve. Valahonnan ismerős, de honnan?
Az elmúlt órák eseményei annyira felkavarták, hogy egy megmagyarázhatatlan rossz érezés kezdett úrrá lenni rajta.
István a főorvos szobájában ült és hallgattat annak intelmeit
- Arra kérem, ha bármi panasza van, jelentkezzen vagy a háziorvosánál, vagy jöjjön vissza. A legkisebb rendeleség esetén is.
- A leletei rendben vannak az a néhány zúzódás hamar el fog múlni.
István átvette a zárójelentést megköszönte a gondoskodást és megindult volna az ajtó felé, de egy gondolat csak nem hagyta nyugodni.
- Doktor úr! Bocsásson meg. Lehetséges volna valamit megtudni a másik férfiről? - Kérdezte István.
- Sajnálom, de ilyen jellegű információval nem tudok szolgálni. Próbálja megkérdezni a rendőrséget.
A folyosón a felesége várta és Istvánnak feltűnt kisírt szemei és, hogy mennyire sápadt. Végülis szerencsésen megúszta a balesetet, igaz a kocsiban tetemes kár keletkezett. Azt azonban, hogy Irént ennyire megviseli egy vadidegen férfi halála azt nem gondolta. Irén maga mondta, hogy a férfi halálhíre teljesen kiborította, de hogy két nappal később is kisírt szemekkel jöjjön?
Szótlanul mentek le a lépcsőn és Irén ugyan belékarolt, István érezte az asszony távolságtartását.
Eldöntötte, hogy nem megy el a temetésre. Sokat gondolkodott, hogy mit tegyen, és arra az álláspontra jutott, hogy jobb, ha nem tépi fel a frissen begyógyult sebeket. Egy megmagyarázhatatlan érzés azt súgta neki, hogy jobb, ha nem vesz részt a temetésen.
István csak ült és bámulta a levelet. Az eddigi élete egy pillanat alatt, mint kártyavár omlott össze.
Három hónap telt el a baleset óta és lassan minden visszakerült a régi kerékvágásba. És akkor most itt ez a levél.
Mit csináljon?
A felesége hétfőn elutazott a két kisebbik gyerekkel az anyjához vidékre. Kedden este találta a postai értesítőt a ládában és másnap elment a postára, hogy átvegye a levelet. A borítékot a felesége címezte meg, és most visszajött, mert a címzett nem elérhető. A név megdöbbentette és a postai pecsét dátuma mégjobban. Egy órát rágódott, hogy kibontsa vagy sem. Tisztában volt a levéltitok fogalmával, de itt most többről van szó.
Egy levél, amit a felesége írt annak a férfinak akivel másnap karamboloztam és aki a balesetben életét vesztette. A felesége ismerte és ezért rázta meg annyira a halála. De vajon milyen kapcsolat volt köztük. Biztos nem hivatalos, ez kiderült a levélből még így bontatlanul is. A levélboríték a címzés ezt sugallta, hogy a felesége jól ismerte a másik férfit.
Végül úgy határozott, hogy elolvassa a levelet.
Most itt ül magába roskadva. A borítékban meglepetésre a férfi levelét találta, és amikor elolvasta egy világ omlott össze benne. A férfi a régi szép emlékeket idézte fel, Látni akarta a gyereküket és azt írja visszaszerzi „élete nagy szerelmét”. Továbbá, találkát kért.
Kulcscsörgést hallott, és a bejárat ajtó csapódását.
- Szia Apa! Megjöttem, de megyek is mindjárt. Lecke nincs semmiből, ja és hoztam egy ötöst földrajzból. - hadarta el szinte egy szuszra István legidősebb fia.
- Jó menjél. - felelte István
Máskor biztos az íróasztal mögé parancsolja tanulni, de most nem volt ereje hozzá. Jobb is ha kicsit még egyedül maradok, és egyáltalán ha nem az én gyerekem mi jogon parancsolok neki. Azzal felállt és a bárszekrényből egy pohár vodkát töltött. Egy hajtással megitta és érezte a torkát maró erős folyadékot, meg a szétáradó meleget a testében. Újra töltött és ismét egyhajtásra megitta. Tudta, hogy be fog rúgni, de újra teletöltötte a poharat és lehuzta a tartalmat.
A sokadik pohár után kissé elbóbiskolva arra riadt, hogy nyílik az ajtó és a fia jött be.
- Apa éhes vagyok.
- Szolgáld ki magad. - mordult rá István miközben hosszasan vizsgálta a fiú arcát. -Nem vagyok a cseléded. Mit képzelsz te?
- De Apa.
- Semmi Apa! Mit apázol nekem. Ha nem tetszik le is út, fel is út. Takarodj a szobádba, ma nincs vacsora. - azzal István dülöngélő léptekkel a bárszekrényhez ment és ki vett egy újabb üveget.
A fiú, sírásra görbülő szájjal csendben kiment a szobából. István egyik poharat a másik után töltötte. A kanapén ült, és ahogy felnézve meglátta a szemközti tükörben magát, megijedt. A tükörképe zilált arccal nézett vissza és borzasztóan szerencsétlennek érezte magát.
Arra ébredt, hogy borzasztóan fáj a feje és ruhástul fekszik a kanapén. A vodkás üveg és mellette egy konyakos üveg is üresen feldőlve. Kint hétágra sütött a nap, és az utca reggeli zaja szűrődött be.
Leült és megint gondolkodni próbált.
Elválok! El én! Nem fogom magam nevetségessé tenni, de lehet már rég nevetséges vagyok. A fattyút viheti. Erre a gondolatra bele nyílalt szívébe a fájdalom, hiszen nagyon szerette. Ő az első, a nagyfiú. De nem az én fiam.
Na lesz itt haddelhad. A feleségemnek színt kell vallania. Az orra alá dörgölőm a levelet, nem tud mellé beszélni.
Azám a levél! Felvette az asztalról összehajtotta és zsebretette. A borítékot is felvette, hogy kidobja, de ekkor meglepetésre egy vékony papír hullott ki belőle. Kihajtotta és azonnal megismerte felesége jellegzetes kerek betűit.
Na még ez is, gondolta, azzal leült és olvasni kezdte.
Kedves András!
A leveledet megkaptam, és meg kell mondanom egyáltalán nem örültem neki. Amit a levélben írsz, az képtelenség. Először is 10 éve nem találkoztunk, de most is pontosan emlékszem milyen csúnyán bántál velem. Köszönöm de ebből nem kérek.
Másodszor pedig bár tudtam, hogy nem erős oldalad a matematika, de, hogy azt gondold a szakítás után három évvel született gyerek a tiéd, ez több mint nevetséges.
Végezetül, mint tényt közlöm, boldog vagyok a férjemmel. Nagyon szeretem, mert csodálatos ember és nagyon jó apa. Semmi pénzért nem hagynám el.
Ezért megkérlek a jövőben, hagy békén, ne keress, ne írj, és ne hívj telefonon.
Üdvözlettel Irén
István elolvasta a levelet másodszor, harmadszor és nem tudott betelni a tartalmával. Örömében hatalmasat kurjantott, amire kisvártatva a fia ijedt buksija tűnt fel az ajtóban.
- Apa, valami baj van? Tegnap este is nagyon furcsa voltál. -
- Semmi baj, csak boldog vagyok. Hiszen az én feleségem a világon a legcsodálatosabb asszony. - azzal felkapta a fiát és magához ölelte.
- Tudom! - vigyorgott a fiú.
- Az én anyukám! De szemmel láthatólag zavarta az apjának érzelmi kitörőse.
- Gyere hamar, csináljunk meg mindent. - mondta István. Aztán kimegyünk eléjük a pályaudvarra.
Amikor elindultak, István apró darabokra tépte a két levelet, a borítékot és a kapu alatt bedobta a szemetesbe.
Budapest, 2006. december 13.
|