Szilánkok, szaggatta vérző testek,

Lángfelhő borította jajkiáltások.

Hörögve vánszorog egy túlélő,

Tudja, hogy semmi esélye nincs.

S ha életben marad mily’ élet az?

Te is roncsembert ha látsz, arcodat

Szánakozó undorral fordítod félre.

Annál halál is jobb. Jöjjön hát!

Özvegye, ha szeretne, szál virágot,

A volt kedves sírjára nem tehet.

Tömegsírban nyugszik valahol,

S meg nem lelheti soha már.

Mond, miért kell ennek így lennie?

A háború bűne, a fiatal özvegyek.

Az apátlan gyermekek milliói.

S a tömegsírok a lángfelhők alatt.