Meseautó

Zsolt nézte az előtte parkoló autót, és nem akart hinni a szemének. Fejében kusza gondolatok kavarogtak, egyszerre örült és ijedt meg a lehetőségtől. Hiszen a sarkon parkoló hófehér Mercedes valójában az ő autója volt. Minden apró jelet megtalált mely belérögződött a korábbi évek során. Nem volt kétsége afelől, hogy a majd egy éve ellopott autóját látja. Igaz a rendszám más, de tudta, hogy ez csak részletkérdés.  

A férfinek gyerekkori vágya volt, hogy egyszer legyen egy Mercedese. Három éve, nem kevés lemondás és áldozat árán teljesült is az óhaja. Igaz a felesége morgott, hogy nem kell nekik egy ilyen luxusautó, mert nem fogják tudni fenntartani, jó nekik egy olcsóbb járgány is, de Zsolt hajthatatlan volt.

Zsolt azon töprengett, hogy mit csináljon. Fel kell hívni a Molnár századost – gondolta, aki annak idején a nyomozást végezte. Szerencsére a mobilban még benne volt a száma. Miközben tárcsázott, körbejárta a kocsit. A telefon kicsengett is kisvártatva felvették.

– Tessék! Molnár Sándor – hallotta a készülékben a mély tónusú lassan beszélő férfi hangját.  

– Molnár úr! Taligás Zsolt vagyok. Lehet nem emlékszik rám, nekem loptál el jó egy éve a Mercedesemet.

– Igen! Igen! Emlékszem. Miben segíthetek?

– Molnár úr. Itt állok az Álom utca 12. számú ház előtt és itt van az ellopott autóm. Más a rendszáma, de minden kétséget kizárólag az én autóm.

– Egészen biztos, hogy az öntől ellopott autót találta meg?

– Száz százalékig biztos vagyok benne. Több olyan apró sérülést, karcolást találtam, ami az én autómon is ott volt.  

– Értem! – felelte a vonal végén a rendőr. – Maradjon a helyszínen, de ne csináljon semmit. Ha valaki beülne a kocsiba és elhajtana, akkor sem. Mindjárt odaküldők egy járőrkocsit azt várja meg, ja és írja fel a kocsi rendszámát. De hangsúlyozom, ne csináljon semmit. Ez nagyon fontos.

– Rendben – válaszolt Zsolt. – A kocsi rendszámát már felírtam.

A férfi idegesen átment az utca túloldalára és leült egy padra. Közben a feleségét hívta, akinek kapkodva számolt be a fejleményekről. Érezte, hogy a vonal másik végén a felesége is izgalomba jön.

– Biztos, hogy a mi autónk?

– Egészen biztos. Tudod, hogy ezer közül is megismerném. Más a rendszáma, de a kocsi ugyanaz.

– Bármi van, hívj fel – kérte az asszony. – …és Zsolt! Kérlek, ne csinálj semmi butaságot.

Kattant a telefon és a férfi gondolatai visszatértek az út túloldalán várakozó gépkocsira. Fejében kusza gondolatok kavarogtak. „Mi van, ha mielőtt ideérne a járőrkocsi, jön valaki és elhajt? Vajon meg tudnám állni, hogy csak nézzem, és ne csináljak semmit?”

Gondolataiból egy rendőrautó fékezése zökkentette vissza a valóságba. Azonnal oda sietett.  

– Jó napot őrnagy úr! Én hívtam a rendőrséget, és biztos vagyok benne, hogy ez – mutatott a járda mellett parkoló hófehér Mercedesre – az én autóm. Ezt lopták el tőlem tavaly.

– Na, ezt majd mindjárt megvizsgáljuk – felelte a rendőr, majd az URH készüléken keresztül beszólt a központba. Kisvártatva a központ megadta a tulajdonos nevét és telefonszámát.

– De hiszen ez a szemközti ház – vágta rá Zsolt, miután a rend őre vele is közölte a gépkocsi adatait.

– Pontosan – felelte az őrnagy. – Ráadásul a központban azt is közölték, hogy a gépkocsi nem lopott. A tulajdonosa egy autókereskedésben vette, szabályos adás-vételi szerződéssel.  

– És akkor mit lehet tenni? – kérdezte Zsolt.

– Nem sokat. Ön tehet feljelentést. Akkor nyomozás indul, de nem lesz gyors menet.

– És ha én most felmegyek és megkeresem a tulajdonost?

– Na, ezt meg sem hallottam – felelte a rendőr. – Jelenlegi állás szerint ez a gépkocsi nem az öné.

– De a rendőrség nem tilthatja meg, hogy felmenjek és beszélgessek a gépkocsi tulajdonosával.

– Nem, valóban nem tilthatjuk meg, de kérem, mégse tegye. Inkább holnap menjen be a rendőrségre és ott tegyen feljelentést. Mert ugye jól gondolom, hogy azt nem tett? – kérdezte a rendőr.

– Dehogynem tettem, amikor ellopták egy éve.

– De akkor ismeretlen tettes ellen tette, most meg van egy gyanúsítottja, akit a törvény szerint megillet az ártatlanság vélelme. Na, ezért kérem, hogy ne menjen fel – azzal a rendőr szalutál kocsiba ült és társával együtt elhajtott.

Zsoltnak zsongott a feje. Nagyon ideges volt, nem tudta mit csináljon. Végül úgy döntött, hogy felmegy, hiszen mit veszíthet. Idegesen csöngetett be, de senki nem nyitott ajtót. Újra csengetett, de ekkor már nyilvánvaló volt számára, hogy nincsenek otthon. Csalódottan ballagott lefelé a lépcsőn, de ugyanakkor kissé meg is nyugodott. 

Hazaérve mindent részletesen elmesélt a feleségének. Az asszonyt láthatóan nem hozta lázba az események ilyetén alakulása. Zsolt viszont egész este lázban égett. Másnap reggel természetesen első útja a rendőrségre, azon belül is Molnár századoshoz vezetett, aki korában is vezette a nyomozást. A férfi megnyugtatta, hogy már olvasta a jelentést, a tegnapi esetről, és ki fogják vizsgálni, hogy került a gépkocsi a jelenlegi tulajdonosához, és azt is, hogy ez valóban Zsolt korábbi gépkocsija-e. Hiszen az is lehet, hogy ő téved, és akkor nincs mit tenni.

* * *

Zsolt kilépett a rendőrség épületéből és nagyon csalódott volt. Három hónap telt el az ominózus eset óta, de nem történt semmi előrelépés. Magában reménykedett, hogy valami biztató fejleményben. Korábban Molnár százados többször is felhívta a figyelmét, hogy semmiképpen se vegye fel a kapcsolatot a gépkocsi tulajdonosával, továbbá, hogy legyen türelemmel, mert ez az ügy nem fog napok alatt tisztázódni. Arra azonban legrosszabb álmában sem számított, hogy három hónap elteltével kap egy levelet, hogy a nyomozást lezárták, melyben megállapítást nyert, hogy a vizsgált gépkocsi nem azonos a Zsolttól ellopott korábbi Mercédesszel. Majd egy éve már kapott egy ilyen levelet a rendőrségtől és akkor is nagyon megviselte. Most ugyan úgy, mint jó egy éve úgy érezte, hogy belebolondul. Ahogy hazafelé tarott, egyre jobban belelovalta magát abba, hogy a rendőrségnek is érdekében áll, hogy a nyomozás ne hozzon eredményt. Hazaérve eldöntötte, hogy maga veszi kézbe a nyomozást. Magában eldöntve, hogy beszélni fog a gépkocsi jelenlegi tulajdonosával. 

Másnap el is ment, bár semmi terve nem volt mit fog csinálni. Amikor a ház előtt leszállt a buszról, nyomban tovább indult, hogy felderítse a terepet. A helyszínre érve megpillantotta a kocsiját és a szíve nagyot dobbant. A jármű nagyjából ugyanott parkolt, ahol korábban felfedezte. Ahogy közeledett a gépkocsihoz a másik irányból egy férfi a kocsihoz lépett és távirányítóval kinyitotta és épp be akart szállni, amikor Zsolt hozzá lépett.

– Bocsásson meg, hogy zavarom, a nevem Taligás Zsolt.

– Örvendek! Miben lehetek a segítségére uram?

– Tudja, lehet furcsa lesz, amit mondok, de ez az én autóm.

– Vagy úgy. Akkor már tudom ki maga. Járt nálam többször a rendőrség, kihallgattak, de végül mindent rendben találtak. Úgy tudom a kereskedő cégnél is vizsgálták a kocsi eredetét, de ott is minden rendben volt. A kocsi svájci rendszámmal jött be az országba és utána lett vizsgáztatva és kapott magyar papírokat. Őszintén sajnálom, és remélem, egyszer megkerül az ön autója is – azzal a férfi beült a kocsiba és elhajtott.

Zsolt letaglózva állt az utcán. Úgy érezte, hogy elveszett minden reménye, de azt is tudta, nem fogja annyiban hagyni.

* * *

Egy hét telt el, és Zsolt egyre csak emésztette magát. A felesége próbálta nyugtatni, hogy így is van autójuk, igaz csak egy rozoga Opel, de amire nekik kell, arra pont megfelel. Elfér benne a család és ez a lényeg. Azonban ez csak olaj volt a tűzre. A férfi teljesen hatása alá került, hogy nem tud mit tenni. Tudta, hogy nem fogja visszaszerezni a szeretett autóját, de ez csak jobban megszállottá tette. Teóriákat gyártott és bosszút forralt. Tisztában volt azzal, hogy nem a kocsi jelenlegi tulajdonosán kell bosszút állnia. De akkor ki az, akin kitölthetni a visszatérően rátörő haragját.

Szombat este volt, a felesége a TV-t nézte, a gyerekek már lefeküdtek. Zsolt az étkezőben ült és olvasni próbált, de gondolatai újra és újra visszakalandoztak szeretett autójához, amikor úgy érezte nem bírja tovább, cselekedni kell. Összeszedte az iratait, lement a garázsba és némi keresgélés után megtalálta, amit keresett. Beült a rozoga Opelbe és kihajtott az éjszakába. Negyedóra autózás után megérkezett. A kocsiból kiszállva megpillantotta a meseautóját, kikapta az Opelból a magával hozott baseball ütőt, és mint aki eszét vesztette el kezdte ütni-verni a Mercedest. Az utcán gyér forgalom volt, de aki látta a magából kivetkőzött, tébolyult embert az is inkább elfordult és sietve tovább ment. Egy idő után kifulladt, meg a gépkocsin sem talált már egy tenyérnyi helyet, ami sértetlen lett volna. Visszaballagott a kocsijához, kivett egy benzineskannát és módszeresen a ripityára zúzott kocsira öntötte, majd nemes egyszerűséggel meggyújtotta.

– Így jó! Ha nem kapom vissza, akkor másé sem lesz.

Egy darabig nézte a lángoló autót majd mikor meghallotta a távoli sziréna hangját, elégedetten visszaült a kocsijába és elhajtott.

* * *

– Hogy tehettél ilyet? – kérdezte a felesége. Zsolt csak a fejét ingatta, de nem válaszolt. Nem szerette ezt a helyet és amióta itt volt keveset beszélt. A többi beteggel szinte semmit. Az orvosokkal és ápolókkal is, csak ha kérdezték akkor válaszolt, szűkszavúan és lényegre törően. A bíróság öt évre ítélte, de mivel az elmeorvos jelentése szerint nem volt beszámítható így egy elmegyógyintézetbe gyógykezelésre küldték. Tudta, ha hamarabb meggyógyul, mint öt év akkor elviszik egy fogházba.

Nem akart fogházba menni. Egyáltalán nem akart sehova menni. Meggyógyulni sem akart. Egyre inkább elfogadta, hogy életének hátralévő részét ezek között a falak között fogja leélni.