Az utcazenész

János nagyot sóhajtott, és a billentyűk közé csapott. Egy népszerű számmal kezdte a programját, majd sorba játszotta az unalomig koptatott melódiákat. Az aluljáróban gyér volt a forgalom, és egyetlen ember sem volt, aki akár csak egyetlen pillantásra méltatta volna. Lejátszott három nótát, de semmi nem változott, így hát beindította a Yamaha szintetizátorba épített lemezmeghajtót. Gyakorlatilag a következő számok a lemezről csendültek fel, ő pedig csak mímelte a zenélést. Ezek nem stúdió felvételek voltak, hanem otthon házilag feljátszott program. Még arra is ügyelt, hogy itt-ott apró hibát vétsen a felvételen, hogy ezzel is élethűnek hasson az, hogy élőben zenél.

* * *

A férfi közel volt a hatvanhoz, és mostanra minden illúzióját elvesztette, amit valaha is remélt, hogy megadhat neki a zenei pálya. A húszas évei elején arról álmodott, hogy megkeresi egy ismert banda. A várt megkeresés azonban csak nem jött, ezért gondolt egy merészet, és kiment nyugatra vendéglátózni. Több mint tíz évet töltött Nyugat-Európa füstös bárjainak mélyén. Kint élte meg a rendszerváltást, majd pár évre rá megkapta azt a máig fel nem dolgozott levelet, melyben felesége megírta, – elege lett – elválik. János a maga módján szerette a párját, a gyerekeiért tűzbe ment volna. Gondolkodás nélkül hazajött, és próbálta nejét meggyőzni, hogy ne adja be a válókeresetet, de hiába. Az asszony hajthatatlan volt, szenvtelenül vágta a férfi képébe: „mást szeretek, mással akarok élni”.  A férfi elkeseredésében inni kezdett, pedig ezt a kinti bármuzsikálás során is ki tudta védeni. Próbálkozott zenekart találni magának, de csak negyed-ötöd osztályú együttesekben kapott alkalmi szerepet. Két év alatt fél tucat zenekarban fordult meg, de egyetlen bandánál sem volt tovább fél évnél. Az utolsó csapatot otthagyva újra kiment vendéglátózni nyugatra. Így aztán ha a várt siker el is kerülte, az anyagi helyzete újra stabillá vált. Azonban az életvitele és a társtalanság észrevétlenül élete részévé tette az alkoholt. Kintléte utolsó évében többet ivott, mint zenélt. Nem csoda, hogy a tulajdonos megunta, és felmondott. Mivel az elkövetkezendő hónapokban sehol nem kapott szerződést, kénytelen-kelletlen hazatért. Azonban munkát itthon sem talált. Megpróbálkozott a zeneoktatással, de hamar rá kellett jönnie, ez nem az ő világa. Fél éve nem volt munkája, amikor a belvárosban egy utcazenészre lett figyelmes. A zenész jól játszott, és kisvártatva egész kis tábor hallgatta a produkciót, majd hullottak a dobozba a százasok, kétszázasok. János fejében szöget ütött egy gondolat, és hiába igyekezett elhessegetni, újra és újra visszatértek a gondolatai.

„Nem és nem, bolond lennék belevágni. Még, hogy az utcán zenéljek.

Miért ne? – válaszolt magában gondolatban. Hiszen Amsterdamban és Londonban is játszottál az utcán.

Jó, de húsz évvel fiatalabb voltam és csak pár alkalommal. Különben is akkor nem muszájból csináltam, hanem csak a saját örömömre.

A saját örömödre itt is játszhatsz – válaszolta gondolatban.

De hiszen ez a zenélés legalja.

A zene mindenhol zene – replikált magának.”

Hosszú hetek vívódása után végül meggyőzte magát, kiváltotta a szükséges papírokat, és kétségekkel a szívében elkezdett az utcán muzsikálni.

Ennek lassan fél éve. Ez alatt a fél év alatt ezerszer elátkozta magában, amiért belevágott, ráadásul a zenélésből szerzett pénz is megalázóan kevés volt.

A nyár hozott némi fellendülést, de ahogy beköszöntött a szeptember, a keresete ugrásszerűen megcsappant.

Az utcazenélés felemás érzést váltott ki a férfiban. Amikor nem figyeltek rá, mint most is, utálta az egészet, de ha csak pár ember megállt hallgatni, máris megváltozott a hozzáállása. Ilyenkor imádott játszani. Elég volt ha egy tucat néző körbe állta máris kihozta magából a maximumot. A hallgatóság heterogén összetétele pedig tovább inspirálta. Ilyenkor pillanatok alatt a publikumhoz igazította a játékát. Meglátott egy mosolygós kislányt, és a következő dallam biztos egy gyerekeknek írt melódia volt Halász Judittól, vagy a 100 Folk Celsiustól. Máskor egy öltönyös úrban vélte felfedezni a hajdan volt vad rockert, azonnal egy Piramis vagy P. Mobil szám következett, de ugyanígy jöhetett egy Shadows, vagy Beatles melódia. Ilyenkor imádta a zenélést.

* * *

Elmúlt hat óra, és a járókelők száma kissé megszaporodott, néhányan meg is álltak hallgatni a dallamokat. Kikapcsolta a beépített meghajtót, és elkezdett újra élőben zenélni. Ismert számokat játszott, itt-ott egy kis egyéni szólóval fűszerezve. A harmadik szám után tűnt fel, hogy figyelik. Nézte a két férfit, akik a félkörív szélén álltak, és rögtön tudta, hogy ismeri őket. Az ugyan nem tudta, honnan az ismeretség, de biztos, hogy zenészek és korábban már találkozott velük. Lejátszott még egy számot, majd szünetet jelentett. Néhányan pénz dobtak a dobozába, és a gyér hallgatóság oszlani kezdett.  A két férfi lassan közeledett hozzá.

– Szia Jana! Ide süllyedtél? Mondták, hogy itt szoktál játszani, de nem akartuk elhinni, hát eljöttünk, hogy megnézzük mi az igazság.

– Sziasztok! Bocs, de nem tudlak hova tenni titeket.

– Siófok, kilencszáznyolcvanöt. Három alkalmi koncert. Az ORI-nak lekötött estéi voltak, csak zenekara nem. Kerestek öt zenészt és velük tudták le a koncerteket. Néhány énekest kísértünk, és volt egy félórás zenekari blokkunk is.  Emlékszel? Maszatoltunk rendesen.

– Igen emlékszem! Előtte egy órát gyakoroltunk, és mentünk is fel a színpadra. Rég volt, tán igaz sem volt. És most mi a pálya?

– Ugyanaz, mint nyolcvanötben. Vagy legalább is majdnem ugyanaz.

– Ez mit jelent? – kérdezte János.

– Koncert van. Zenekar van. Csak billentyűs nincs. Délelőtt karambolozott. Nem komoly, csak a keze tört el, de az éppen elég, hogy ne tudjon játszani.

– Ez azt jelenti, hogy szükségetek van egy billentyűsre?

– Ez az ábra Jana. Vagy azt hitted véletlenül tévedtünk erre?

– Mikorra kellene?

– Nagyjából két óra múlva.

János körül megfordult a világ. Ezek nem viccelnek, tényleg egy billentyűsre van szükségük.

– Jó, de nem ismerem a repertoárt.

– Nyugi! A fele ismert szám, amit meg nem ismersz, ott hagyod, hogy vezessen a dob és a bass.

– És mennyi időről lenne szó? – kérdezte, bár tudta, ha csak egy koncert, akkor is igen mond.

– Rajtad is múlik. A billentyűsünk amúgy is dobbantani akar. Saját bandát szeretne. De a lényeg, ha játékban hozod, amit tudsz, maradhatsz, de nálunk nem lehet lemezről nyomni.

– Kiszúrtátok?

– Nem volt nehéz. Na, mi lesz? Jössz, vagy maradsz.

– Is-is…

– Ez mit jelent, haver?

– Természetesen megyek, de van egy feltételem.

– Csak egy? És mi lenne az?

– Biztos hülyének néztek, de én hetente legalább egyszer szeretnék visszajönni, az utcára zenélni.

– Jana! Te tényleg reménytelenül hülye vagy, de természetesen ezt megteheted. Csak azt mondd meg miért?

– Tudjátok, ha muszájból csinálom, akkor nyűg, ha viszont a saját örömömre játszok, akkor imádok az utcán zenélni.

– Mondtam, hogy egy szentimentális barom – válaszolt a másik zenész. – Na, gyerünk mert lekéssük a saját fellépésünket.

A három férfi sebtében nekiállt összepakolni a hangszereket és a hangfalakat. Egy óra múlva már a roadok rakták össze a cuccait egy szabadtéri színpadon. Újabb óra elteltével János némi szorongással lépett fel a számára világot jelentő deszkákra, de magában arra gondolt: megcsinálom, bejátszom magam a bandába, viszont az utcazenéléshez nem leszek hűtlen soha.

Budapest, 2016. augusztus, 13.