Tavasz

Tél végén, erdő, rét fénylő

múlt képét őrző, s egy költő,

álmán múzsák csókját várván,

verssé formálván tél gyászát.

Ébresztő hercegnő! Vár itt

egy mélykék tengerszem, s csábít.

Úgy néznénk természet harcát,

és várnánk szépséges magját.

Vesd hát el, jöjjön ránk jólét,

és rád lel bőség, nem kétség.

Itt van már, szépít és épít,

vágyról, lányról, nászról szédít.

Rám nézett, tiltott, ámított, 

száz ízű mézcsók kábított.

Napfény mely lélekbékítő,

évszak, mindent megszépítő.

Budapest, 2016. 04. 14.