Nekem ez a hazám

A három fiú csendben lapult meg egy óriás tölgy mögött. A lombok felett a hajnal rózsaszín palástot vont az égre. A leveleket a hajnali dér fehérre csipkézte. A fiuk leheletének gőzölgő kipárlolgása pillanatok alatt semmivé lett a hideg októberi hajnalban. Hirtelen egy madár éles rikoltása hasított a csendbe.

– Menni kéne – mondta Géza. Ö volt a legidősebb és a másik kettő, István és Lacika kimondva kimondatlanul elfogadta vezetőnek.

– Gondolod, hogy elmentek a katonák? – kérdezte suttogva Lacika.

– Szerintem el. De amúgy is menni kell. Ha most nem indulunk akkor már késő lesz. Azzal óvatosan a következő fához kúszott.

– Mennyi lehet még? – kérdezte István aki most ért a nyomukba.

– Nem tudom! Talán ötszáz méter, de lehet, hogy annyi sem.

Lacika felnézett az égre és összeszorult a szíve. Ha most elmennek, lehet soha nem látja viszont a szüleit. Anyját aki sírt mikor megmondta, hogy elmennek, apját aki leült a konyhaasztalhoz töltött két pohárkát és áldomásra emelte a kitöltött italt.

– Menj fiam! Menj, amíg lehet. Ami itt vár rád az elől el kell menni. Nekünk anyáddal már mindegy, de előtted az élet és milyen élet vár itt rád? Börtön vagy talán annál is rosszabb.

Az apja nem mondta ki mi az a rosszabb, de tudták mindketten. Azután a bátyára gondolt, aki negyvennégyben ott maradt a frontot. Akire mindig felnézett. Nővérére, aki vidéken él a férjével és gyerekeivel. Hirtelen egy hideg áramlat csapott le a három fiúra. Lacika megborzongott a hajnali hidegben. Hátra fordult és nézte, ahogy az égalja mély indigókékből lassan azúr színűre változik. Nézte a mögötte lévő tájat és elszorult a szíve. Géze óvatosan megbökte. Továbbkúsztak és felértek egy kis dombra. Lenéztek a völgybe ahol egy takaros falucska ködbe burkolózva aludta álmát.

– Az már odaát van – súgta Géza. – Lehet, hogy már mi is odaát vagyunk.

Lacikán nyugtalanság vett erőt. „Odaát lennénk? Ilyen lenne az odaát? Mit fogok én csinálni odaát?” Megint eszébe jutott anyja kicsiny törékeny alakja, amint hajnalban, a kis konyhában neki csomagol. Kezét tördelte és sírt. Siratta fiát, akit lehet, soha többé nem láthat. Eszébe jutott, hogy többé nem mehet a haverokkal munka után sörözni, nem mehet szombaton táncolni. És Kati…? Nem találkozhat soha többé Katival? Nem, ezt nem tudná elviselni…

– Lacika! Gyere, mennünk kell. Nézd az a kis falut, az már a szabadság faluja – súgta Géza.

– Én nem megyek.

– Micsoda? Meghibbantál? Mi az, hogy nem jössz?

– Nem megyek és kész.

– Ez megőrült! – mordult fel István. – Képes tönkre tenni mindent.

– Semmit nem teszek tönkre… – vágott a szavába Lacika. – Ti szépen elindultok, én pedig megvárom, amíg átértek és csak utána megyek vissza.

– De hát miért?

– Nem értenétek úgy sem. Nem tudok elmenni. Akármi vár rám, nekem itt kell maradnom, mert nekem ez a hazám.

Budapest, 2013. július 07.