A legenda

„A legenda szerint két testvér örökös vetélkedése egyszer odáig fajult, hogy a fiatalabb testvér, Gáspár tizenkét lányt a hintója elébe fogatott. A lányok azonban meg se bírták mozdítani a hintót. Gáspár úr szörnyű haragra gerjedt, és ostorával rávágott Annára. A lány megátkozta, és abban a pillanatban az ég elfeketedett, szörnyű mennydörgés között Gáspár vára összeomlott, elnyelte a víz, és egy tó állt a helyén.

A tavat Szent Anna tavának nevezték el.”

A kis csapat kurjongatva, jókedvűen szállt ki a kocsikból. Nyolcan voltak, négy fiú és négyük barátnője. Az öreg Opel és a még öregebb Honda hibátlan teljesítményt nyújtott, hiszen bejárták már fél Erdélyt, baj nélkül.

Pedig az utak igen csak próbára tették a két autó minden egyes alkatrészét. A fiatalok a tavasz beköszöntével határozták el, hogy ebben az évben, Erdélyben töltik a nyarat. Amint vége lett az egyetemnek mindegyikük nyári munkát vállalt, hogy legyen pénz a terveik megvalósítására. Közben persze lázasan tervezték az utat is.

Úgy tervezték, hogy két hetet töltöttek Erdélyben és ebből a két hétből bizony már csak három nap maradt. Igaz az elmúlt időben bejárták a Partium és belső-Erdély minden nevezetes táját. Nagyvárad és Kolozsvár érintése után Szováta volt az utazás újabb állomása. Innen indultak naponta felfedező útra és fedezték fel a Békés szorost, a Gyilkos tó környékét. Természetesen nem maradt ki a parajdi sóbánya, vagy a fazekasságáról híres Korond sem.

A fiúk barátsága a gimnáziumban kezdődött és lassan nyolc éve tartott, annak ellenére, hogy négyen, három különböző egyetemen tanultak tovább. Az évek során Gergő, kis Zsolt, és nagy Zsolt elfogadta, hogy Gáspár a négy fiú vezetője. Így volt ez most is.  

Terveik között szerepelt, hogy útba ejtik a mesés szépségű Szent Anna tavat. Kora délután érkeztek meg a tóhoz. Letelepedtek a tó partján, és Gáspár barátnője, Anna egy útikönyvből hangosan felolvasta a tó legendáját. A többiek figyelmesen hallgatják. Végül a lány mosolyogva fordul a barátjához.

– Ugye te nem bánnál velem így soha?

– El tudnád ezt rólam képzelni? Remélem, te sem átkoznál meg, amúgy pedig nincs is váram, és gróf sem vagyok.

– Persze, hogy nincs, mert itt van a tó mélyén – nevetett Anna. Letette a könyvet, és nézte a tájat, az apró Anna kápolnát. Elmúlt hat óra mire megindultak, lefelé a hegyről. Visszafelé Kézdivásárhelyre menve, egy kanyarban Gáspár félreállt.

– Miért álltunk meg? – Kérdezték a többiek.

– Valahol erre van a Torjai büdösbarlang. Szeretném, ha megnéznénk.

A többieknek nem volt kedvük, de hallgattak Gáspárra. Bezárták az autókat és nekiindultak a keskeny erdei útnak. Ám amikor egy órai gyaloglás után sem lelték meg, a társaság elhatározta, hogy hagyják ez egész büdösbarlangot. Gáspár azonban megmakacsolta magát és nem tágított.

– Márpedig én látni akarom. Ha ti nem tartotok velem, megyek egyedül.

– Bolond vagy! – vágta rá kis Zsolt. A többiek helyeseltek.

– Nem érdekel, látni akarom a barlangot!

Így aztán a többiek visszafordultak, csak Anna téblábolt barátja mellett. Nem értett egyet döntésével, de nem akarta cserbenhagyni. Szerette a fiút és tudta, hogy a fiú is szereti őt.

– Azt mond meg, mi az, amiért ennyire fontos, neked az, az átkozott barlangot?

– Gyerekkoromban a nagyapám sokat mesélt Erdélyről és a büdösbarlangról is. Igenis fontos, hogy legalább egyszer lássam életemben.

A lány kényszeredetten, megindult a fiú után. Tudta néha olyan dolgokban is engednie kell, amivel nem ért egyet. Már egy órája bolyongtak az erdőben, de nem akadtak a barlangra. A fák koronája felett az ég lassan ólomszürkére váltott, majd egyik percről a másikra, sötétség borult rájuk. A fiatal pár egyre idegesebb lett, idegességük hangos szóváltásba torkollott.

– Mondd meg nekem, mi a fenének jöttünk ide?

– Már mondtam – vágott vissza Gáspár. – Nekem ez fontos. Ha ezt nem érted meg akár te is hattyúvá változhatsz.

Anna hangos nevetésbe tört ki, majd hirtelen zokogni kezdett.

– Előtte meg húzzam a rozoga Opelt, te meg ostorral ütlegelsz. Olyan vagy, mint az a gonosz várúr. Talán még annál is rosszabb.

* * *

Anna kinyitotta a szemét. Sötét volt, de érezte, hogy valaki áll előtte. Kitapogatta Gáspárt, de hiába rázta, a fiú nem ébredt fel. Az előtte álló alak hozzáhajolt, úgy súgta a fülébe:

– Hagyd! Hadd aludjon.

– Ki vagy te?

– Anna! A tó rólam kapta a nevét. Tudom téged is Annának hívnak, a kedvesed pedig Gáspár. Rokon lelkek vagyunk, vagy talán rokonok is. Tudom, ismered a tó legendáját, de az igazság más. Gáspár nem volt gonosz. Szó sem igaz abból, hogy mi húztuk a hintóját, és az sem, hogy ostorral hajtott minket. Valóság az, hogy megátkoztak minket és a barlangba fulladtunk meg. Gáspár pedig feláldozta a kastélyát, hogy megtörje az átkot. Sikerült is neki, mi életben maradtuk, de én félig hattyú, félig ember alakban éltem tovább az életemet. Természetesen Gáspárral.

* * *

Anna arra ébredt, hogy a kénes barlang leheletét érzi. Érezte, hogy a fák lombjain keresztül a nap szűrt fénye játszik az arcán. Mellette feküdt Gáspár. A lány az álmára gondolt, mert tudta, csakis álom lehetett.

– Ébredj Gáspár! Ott a barlang – rázta Anna a barátját. A fiú kinyitott a szemét és bámulta az aprócska barlangot, szagolta a kénes bűzt a levegőben. A lány hozzá bújt és megölelte.

– Ne haragudj a tegnap estéért.

– Dehogy haragszom. Idegesek voltunk és féltünk mindketten.

– De akkor meséld el mi olyan fontos ebben a barlangban. Mit mesélt a nagyapád?

– Tudod, amit a tó legendájáról írnak nem igaz. A nagyapám mesélte, hogy Anna az ő dédanyja volt, és a dédapja Gáspár úr. Nem igaz, hogy Gáspár úr ostorral hajtotta őket.

– Tudom – vágott a szavába Anna. – Gáspár úr mentette meg a hajadonokat, köztük Annát is. Feláldozta a vagyonát, kastélyát, hogy megmentse őket.

– Te ezt honnan tudod?

– Szent Anna mesélte nekem az éjszaka. Azt hittem, hogy álom, de már tudom valóság volt.

Hahóóó! Gáspár! Anna!

A fák közül előbukkant kis Zsolt, majd sorra a többiek.

– Na végre! – rikkantott nagy Zsolt. Már azt hittük soha nem találunk meg titeket. Mondjátok meg, mi a búbánatnak kellett itt maradnotok?

– Hogy megtudjuk a Szent Anna tó igaz legendáját – felelte a fiú.

– …és meg is tudtuk! – vágta rá Anna.

Budapest, 2013. május, 30.