Karácsonyváró

Borongós mosollyal közelg’ az év vége, búcsút intett már az ősz.

Sokadik karácsony amit megélhettem, s bizony a hajam már ősz.

Látom, amint dideregve jön Ibolya a kedves szomszéd lány.

Meglepetten nézem. Egy csokor ibolya van kezében tán?

Zord decemberi hidegben vajon hol nő ily’ szép virág? És bár

pompás látvány e csokor, százszor szebb egy nő, mosollyal az ajkán.

Amott a bérc lábánál, reszketve egy nyúl bújik meg,

S a vadász ki a puskáért nyúl, vadhúsvacsoráról ábrándozik.

Mint fehér lepedő a megvetett ágyon, úgy takarja a hó a tájat.

Siklik a szán! A Mikulás zsákja ajándékkal van tele, mit

az aprónépnek szán, nem csodahát, hogy ki is ürül hamar.

A Nap fényét nem szűri meg levél, mind lehullott, s sáros avarrá lett.

Kopog a postás, táskájában karácsonyi levél lapul a távoli kedvestől.

Tombol a vihar, nincsen erő, mely’ a szelet megzabolázná,

ám figyelmünket leköti a nap fénypontja, mindenkinek egy szelet torta.

A vad vihart csendes délután váltja, s a hófelhőktől már az ég sem látszik.

Büszke méltósággal áll már a karácsonyfa, s száz gyertya ég ágain,

Terítem az ünnepi asztalt, utoljára kerülnek helyükre a kések,

s igyekszem, remélve azt, hogy az ajándékozásról el nem kések.

Víg kedéllyel kezem egy pohár mézédes bort emel,

s boldog ünnepeket kíván mindenkinek, őszinte barátsággal ML.

Budapest, 2011. november, 29.