Sokan csalódni fognak.
Nem tudom dicsérni Nápolyt, mert valahogy nekünk csak a rossz oldalát mutatta.
Kezdődött azzal, hogy indulásunk után megint a fránya GPS-sel volt baj. Szépen benavigált a reggeli római csúcsforgalomba és aztán mint aki jól végezte dolgát, - lefagyott. Mire kievickéltünk és felmentünk az autópályára, amit ha csak lehet elkerültünk, mert igen borsos a díja, - szóval addigra jó egy órát vesztettünk.
Mire Nápoly közelébe érünk valamennyire megnyugodtunk, hogy aztán még magasabbra szökjön az adrelarin szintünk. Elég egy későn észlelt tábla és máris rossz irányba megyünk, hogy aztán a három sávban hömpölygő forgalom magával szippantson a kikötő előtti főútra és ott szinte lehetetlenné téve a megállást. Araszolunk és bízunk a csodában.
De a csoda nem jön.
A csoda jelen esetben egy szabad parkoló lenne, de ilyen erre nincs. Kocsit szabálytalanul otthagyni nem merünk, mert láttunk párat, és Rómával ellentétben, mindegyiken ott virított a kerék bilincs. A kocsiból araszolás közben megcsodáljuk a várost. Végre megállunk, egy szabad helyen, de ez is csak köztes megoldás, valahogy itt se nagyon merjük magára hagyni a kocsit.
Jobb híján felváltva megyünk és vetünk egy pillantást a tengerre, a távolban meghúzódó Capri szigetére és a Sorrento-i öbölre. Na meg persze az odáig vezető úton a nyomorra. Mert az aztán van.
Lassan 12 óra és nem láttunk semmit, így hát megbeszélem a feleségemmel, hogy próbáljuk megnézni a Vezúvot, Pompejit, utána meg Herculaneumot.
Röpke háromnegyed óra alatt kievickélünk a városból: irány, Pompeji.
A Hegy méltóságteljes és mutatja, hogy vele nem szabad packázni. Sok látnivaló nincs, - na persze lehet, hogy egy természetbúvár ezt másképpen ítélné meg. Visszaúton megint elég egy pillanat és mire feleszmélünk, újra Nápoly egyik külvárosi útján araszolunk lépésben. És akkor hol van a királyi palota megtekintése, vagy a Paestum...?!
Sehol! Besokallunk és eldöntöttük: Nápolyból ennyi elég.
Otthagyjuk a várost és irány észak.
Néhány kilométer után lemegyünk az autópályáról, megcélozzuk a tengerpartot, és innentől válik számunkra is élvezhetővé és széppé a környék.
Egy csendes kis halászfalunál érjük el a tengert, mely most valami olyan csodát mutat nekünk, amiért mégiscsak érdemes volt eljönni. De hogy ez hogyan lehetne leírni, azt nem tudom.
Ezt látni kell, átélni, elmerülni benne.
Mert ez valóban maga a csoda. Persze az ember nem csak szellemi táplálékra vágyik, és mivel reggel óta nem ettünk, betérünk egy helyi vendéglő-félébe. Jobb híján mutogatva, - itt nincs turista csak elvétve, ezért az angol nyelvel nem sokra megyünk -, megrendeljük az ételt, melyet a szemünk előtt készítenek el. Egy rövid csőtészta valami paradicsom, és biztos sok mást is tartalmazó mártással és sajttal megszórva. Olyan igazi olaszos étel és meg kell mondani nagyon kellemes az íze. S ha már így alakult, szállás után nézünk, majd bebarangoljuk a környéket. Én veszem a bátorságot, és ha csak bokáig is, de bemerészkedem a tengerbe. Nincs arányban a levegő hőmérsékletével, így igen kellemetlenül érint, hogy egy méretesebb hullám combközépig eláztatja nadrágom. A feleségem meg jót kacag savanyú ábrázatomon. Igaz, tíz perc elég a parti szélnek és újra száraz.
Ezzel zárjuk a napot.

Másnap eldöntjük, hogy azért se megyünk vissza Nápolyba ami alig 40 km-re van. Inkább a tengerpart szépségében gyönyörködve irány észak.
És valóban gyönyörködünk. A haragvó felhők is megsajnálnak és odébb állnak. Kisüt a nap és mi nem győzünk gyönyörködni a tengerben. A kis halászhajók, melyek valószínű hajnalban mentek ki a tengerre, sorba érkeznek, ki több, ki kevesebb zsákmánnyal. Nézzük a halászok munkáját és azt gondoljuk, igaz, hogy ez más, de szebb mint Nápoly, mert ez a való élet.

Utunkat folytatjuk Róma felé, de minduntalan megállunk és gyönyörködünk. Most éppen Furmiában és a körülötte meghúzódó öbölben. A hegyre felfutó városkában, a kikötőben, és újra a tengerben.
Majd megállunk Gaetában, mely egy semmiről nem híres apró kisváros, egyszerre nyüzsgő, barátságos és békés. Mire befogadjuk az élményeket és tovább indulunk - késő délután van.
Utunk végleg elkanyarodik a tengerparttól és most már valóban irány: Róma. De csak hogy megpihenjünk éjszakára, és reggel indulunk Velencébe.
Ahogy idefelé takarékossági okokból (kb. 25 EU) Velencénél letértünk az autópályáról és Riminit érintve délnyugat irányba átszeltük az országot, most ugyanazt tesszük, - csak visszafelé.
Akkor csak a gazdaságossági szempont vezérelt a 2×2 sávos autóútra. Visszafelé már azt is tudtuk, hogy páratlan természeti szépségben lesz részünk.
Az Appenninek hegység mesés szépségében. És míg a gépkocsi falta a kilométereket, azon gondolkodtam, hogy a Kőröshegyi völgyhíd megépítése milyen gondokat okoz, nekünk magyaroknak, mit csinálnánk itt, ahol viadukt, és alagút követi egymást. A viaduktok általában 1,5-2 km hosszúak, az alagutak 500-3500 m között.
Így jutunk el Fusinébe.