Szél kergette felhők a sötét égen,
Vágtatnak vadul, s a holdat eltakarják.
A hold ezüstösen kerek mosolyától,
És hűvös ölelésétől testem borzong.

Milliónyi csillag apró fénye pislákol,
S a hold csábosan hívogat, jer hozzám,
Ágyamban pihenj meg égi vándor.
Így lett kedvesem az éjszaka lámpása.

Ezüstös karja átölelt, s kerek a szerelme,
De teltek a napok, és riadtan láttam.
Széles mosolya lassan elfogyott,
Vánkospárnája is eltűnt tegnapra már.

Holdkedvesem vékony sarló csupán,
S holnapra annyi sem lesz, eltűnik.
De újhold kél és újra hív, jer égi vándor,
Megint ezüstös telt mosollyal ölellek át.