Életmentő kaland

Kornél keményen markolta a kormánykereket. Nem félt, mert sok hasonló vihart átélt a Balatonon, és ennél keményebbeket az Adriai tengeren. Ennek ellenére tudta, hogy koncentrálni kell, mert a legkisebb hiba végzetes lehet.

Darvas Kornél jó nevű író, újságíró volt. Több mint egy tucat könyve jelent meg, amiből több idegen nyelven is kiadásra került szerte a világban. E mellett egy hetilapnál is dolgozott, ahol egy önálló rovatot vezetett. Most is éppen új kötetének utómunkálatait végezte, és hogy minden zavaró körülményt kizárjon, a családját hátrahagyva a balatonkenesei nyaralójában dolgozott. Itt csend és nyugalom vette körül. Gyakorlatilag kész volt a kötet, bár néha még telefonon egyeztetett a korrektorral, vagy épp a kiadó hívta, hogy mikorra várható a nyomdakész anyag? Tegnap azonban felhívta egy barátja és írótársa Péter, akinek a déli parton Zamárdiban volt háza és meginvitálta ugorjon át hozzá. Kornélt nem kellett nagyon agitálni, és mivel szenvedélye volt a vitorlázás, úgy döntött, hogy vitorlással szeli át a tavat.

A nap kellemesen telt, és bár tisztában volt vele, hogy nem volna szabad, de bizony leszaladt pár pohár, Péter saját termelésű borából. A két férfi elmerült a nyár nyújtotta örömökben, ettek, ittak úsztak a Balatonba, munkáról, könyvekről vitatkoztak, észre sem véve, hogy elszaladt az idő. Mire észbe kaptak már majdnem hat óra volt és szemmel láthatóan egy igazi Balatoni vihar volt kialakulóban a tó felett. Péter marasztalta Kornélt, hogy aludjon ott és majd reggel hazanavigál, a férfi hajthatatlan volt. Sebtében összekapta magát és elindult haza. Az volt a terve, hogy szépen kikerüli a vihart, de már az út elején rájött, hogy ez lehetetlen próbálkozás. Ennek ellenére nem félt, tapasztalt hajós volt, és ismerte a Balatont.

Nagyjából félúton lehetett, amikor úgy érezte, hogy sikerült kikerülni a vihar középpontját. A vihar a hajótól délre tombolt a legerősebben. Kornél nézte, hogy ott igazán embert próbáló lehet navigálni. Bámulta a haragosan tajtékzó hullámokat, amit olyan két méteresre becsült.

„Na, ott nem lenne most jó hajózni” – gondolta, amikor a szeme megakadt valami szokatlanon. Úgy tűnt neki mintha a vízben lenne valami, vagy valaki. Meresztette a szemét, de a sötét fellegek okozta félhomályban nem tudta megállapítani mit lát. Lement a kajütbe és az egyik fiókból egy vadászlátcsövet kotort elő, ezzel tért vissza a fedélzetre. Újra keresni kezdte a hullámok közt az a kis pontot, amit az előbb látott, de nem találta. Végig pásztázta a vizet egyszer, kétszer, háromszor, de nem talált semmi rendkívülit az óriási hullámokon kívül. Kezdte azt gondolni, hogy csak képzelődött, amikor egy hullámhegy tetején megpillantott egy fejet és két kétségbeesetten hadonászó kart. Az újra felbukkanó fej mintha egy nőé lenne. Agya sebesen járt, keze már forgatta is a kormánykereket, de még idejében kapcsolt. Ha egyenesen felé vitorlázok, azt ez a hajó nem bírja ki, muszáj cikk-cakkban megközelíteni, még ha ez időveszteség is. Úgy becsülte, hogy 250-300 méterre lehet a nő. Ezt három, legfeljebb négy irányváltással elérheti, ami talán öt perc lehet. Beljebb húzta a „Fokk” és az árboc vitorlákat és ütközésig leengedte tőkesúlyt, majd megkezdte a manóvert. A szél elkapta a hajót és nagyot dobott rajta. Olyan erős széllökéseket kapott, hogy tudta a következő irányváltást csak „szamár” fordulóval csinálhatja meg. Elméletben tudta, hogy kell csinálni, de eddig csak szélcsendben próbálta. Az újbóli irányváltásnál a szél akkorát lökött a hajón, hogy Kornél majdnem kizuhant a fedélzetről. Észbekapott és az oldalsó pad alól előhalászott egy használaton kívüli vitorlafeszítő kötelet és kikötötte magát. Az újabb fordulónál már felkészülve várta a hajót érő irdatlan lökést. Mikor túl volt a fordulón keresni kezdte a nőt, úgy gondolta, hogy már közel kell lennie, Kisvártatva fel is bukkant a kétségbeesetten hadonászó alak. Kornél látta, hogy félelmetes sebességgel közeledik a vízben lévő ember felé. „Mentőöv szoba sem jöhet” – gondolta. „Ki kell állnom a hátsó stégre és el kell kapnom, amikor elszáguldok mellette”. Lerögzítette a kormányt, ami tudta jelen körülmények között igen kockázatos, majd lemászott a tat mögé felszerelt kis stégre. Megkapaszkodott és kihajolt, hogy lássa a vízben lévő alakot. Kétségbeesetten látta, hogy neki fog csapódni a hajótest a nőnek, ráadásul szédületes sebességgel közeledik feléje. Amennyire csak tudott kihajolt és a testével rántott egyet a hajó törzsén mire a hajótest kissé megbillent. Megkönnyebbülve látta, hogy ez elég ahhoz, hogy ne gyűrje maga alá a szerencsétlent. A hajó irtózatos sebességgel száguldott el a vízben vergődő nő feje mellett. Kornél kihajolt és jobb híján elkapta a hajkoronáját. néhány pillanatig így száguldtak, majd Kornél a kis stégre húzta a kimerült nőt és maga is mellé ült.

– Üdv a fedélzeten.

A nő nem válaszolt, csak zihálva kapkodta a levegőt.  

– Kapaszkodj, mert vissza pottyansz a vízbe.

Még be sem fejezte a mondatot, amikor a hajó orra felágaskodott majd visszazuhant a vízbe. Kornél a nő karja után kapott, de akkor már mindketten a levegőben voltak és csak azt látták, hogy a hajó kiszáguld alóluk.

– Itt pusztulunk! – üvöltötte a nő. Többre nem volt ideje, mert mindketten becsapódtam a vízbe és elmerültek a tajtékzó felszín alatt. Kornél nem engedte el a nő csuklóját és megpróbált felfelé tempózni, amikor egy erős rántást érzett a derekán és egy láthatatlan erő a felszínre rántotta mindkettőjüket.

„Jaj, hiszen ez a kötél, amivel kikötöttem magam” – gondolta. „Hála az égnek.”

Egy darabig így száguldtak a víz felszínén majd a férfi rákiabált a nőre.

– Karold át a nyakam, de meg ne fojts. – Azzal megfordult és a kötél segítségével a hajóstéghez húzta magát. Felnyomta a nőt majd ő is felmászott.

Csuromvizesen álltak a vihar közepén, teljes sötétségben. Kornél kiakasztotta a kormányrögzítőt és megnézte az iránytűt.

– Atya világ, egész másfelé megyünk, mind kellene? Örülök, hogy újra a fedélzeten látlak. Kornél vagyok.

– Krisztina – válaszolta a nő. – Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.

Kornél ránézett és csak most vette észre hogy Krisztina vacogva egy szál bikiniben áll vele szemben.

– Menj le a kajütbe, ott találsz száraz törülközőt, és pokróc is van, tekerd magadra, mert felfázol. A felső szekrényben találsz egy lapos üveget, azt is felhozhatod.

Krisztina lement és pár perc múlva állig betekerve egy kockás pokrócban tért vissza, kezében a lapos üveggel. Leült a kormánykerék melletti padra és nagyot sóhajtott.

– Nem is tudom, mit mondjak, mert egy köszönöm az kevés.

– Semmit nem kell mondani, lényeg, hogy mindketten a fedélzeten vagyunk, és lassan kievickélünk a viharból.

– Hova megyünk?

– Balatonkenesére. Te hol kerültél a vízbe?

– Széplaknál. Elaludtam a gumimatracon és arra ébredtem, hogy a tó közepén vagyok, óriási hullámok dobáltak és tombolt a vihar. Hiába kapaszkodtam a matracba egy hullám megdobott, és a szél kitépte a kezemből.

– Mióta vagy a vízben? – kérdezte Kornél miközben a fejét csóválta.

– Fogalmam sincs, teljesen elvesztettem az időérzékemet és tájékozódni sem tudtam, a partot meg nem is láttam.

– Na, most már biztonságban vagy, negyed óra múlva megérkezünk, és a házból majd telefonálhatsz. Hanem azt a lapos üveget azért hoztad, hogy a kezedben szorongasd? – azzal elvette Krisztinától, letekerte a kupakot és meghúzta, majd átnyújtotta a nőnek.

– Nem szeretem a pálinkát.

– Nem szeretni kell, hanem meghúzni, mert ez most orvosság.

Krisztina kissé viszolyogva belekortyolt a pálinkába és érezte, hogy a testében szétárad a melegség. A vitorlás dacolva az elemekkel szelte a habokat és csakhamar Krisztina távoli pisla fényeket fedezett fel, jelezve a part körvonalát. A hajó egyre közeledett a parthoz, majd Kornél megforgatta a kormánykeréken és a hajó engedelmesen a parttal párhuzamosan siklott tovább. Kis idő múlva a férfi bevonta a fővitorlát és egy kis csatornába navigálta be a hajót, amely egészen egy ház oldaláig vezetett.

– Megérkeztünk – közölte a férfi, azzal bevonta az orrvitorlát is, a partra ugrott és egy kötéllel rögzítette a vitorlást. Zsebéből kulcsot kotorászott elő, kinyitotta ajtót és hatástalanította a riasztót.

– Asszonyom, parancsoljon befáradni.

Krisztina megszeppenve lépett a házba. Még most sem hitte, hogy megmenekült. Levette magáról a pokrócot és összehajtogatta. Kornél megbűvölve nézte nő karcsú alakját melyből a bikini alig takart valamit. Krisztina körbenézett és a szája tátva maradt.

– Neked aztán nincsenek anyagi gondjaid. Mivel foglalkozol?

– Író vagyok és újságíró. Darvas Kornél, hogy a teljes nevemet is tudd.

– Te vagy Darvas Kornél!? Hiszen most olvasom az egyik könyvedet. Ezt el sem hiszem, hiszen te vagy a kedvenc írom. Ken Follett mellett – tette hozzá Krisztina.

–… és melyiket, ha szabad kérdeznem?

– A Feszületet.

Kornél elmosolyodott.

– És benned kit tisztelhetek?

– Fazekasné Kovács Krisztina.

– Örvendek! Amúgy az egy elég régi könyvem. Ha akarod, alkalom adtán dedikálom, de addig veszek magamra valami száraz ruhát, és kerítek neked is, valami ruhafélét, amit felvehetsz. Telefonálni kellene a családodnak, és talán a vízi mentőknek is, mert biztosan keresnek. Utána megvacsorázhatnánk, amíg érted jönnek.

Kornél átvonult a szomszéd szobába, Krisztina újra maga köré tekerte a pokrócot és leült a kanapéra. Az ajtó egy résnyire nyitva maradt és Krisztina egy falitükörben látta, ahogy Kornél ledobja a vizes ruháját és szárazat vesz fel. Bámulta a férfi izmos hátát és testét melegség öntötte el, majd zavartan kapta el a szemét a tükörről. Pár perc múlva Kornél kezében női ruhadarabokkal jött ki a szobából.

– Ezt találtam. A feleségemé, de azt hiszem nagyjából jó lesz a méret.

– És hol tudom felvenni?

– A szobában – mutatott Kornél az ajtóra ahonnan az előbb kijött. Krisztina bement a szobába és gondosan becsukta az ajtót, majd némi gondolkozás után, óvatosan résznyire kinyitott, azonban a tükörből csalódottan látta, hogy a férfi a hűtőszekrényből a vacsorának valót veszi elő. Nézte a férfi által adott ruhákat. Egy pólót egy három-negyedes női nadrágot és egy francia fazonú csipkés bugyit.  Feszélyezve húzta fel egy másik nő fehérneműjét, ugyanakkor jól esett a száraz ruha. Mikor kiment a nappaliba a férfi egy könnyű nyári papucsot is adott neki, majd végig mérte.

– Kicsit nagy rád, ennek ellenére kimondottan csinos vagy.

A nő elpirult.

– Itt a mobilom, hívd fel a családodat.  

Krisztina fogta a telefont és beütötte a saját számát. Várt majd arcára a kétkedés kezdett kiülni.

– Nem veszik fel. Most mi az ördögöt csináljak? Fejből nem tudom csak a saját számomat.

Újra tárcsázott, majd várt. Megpróbálta harmadszor negyedszer és ötödször is. Végül hallotta, hogy kattan a telefon és az édesanyja szólt bele.

– Halló! Anyu!? Kriszta vagyok, minden rendbe velem, legalább is mostanra már – Kriszta elvette füléről a telefont, ami nem volt ugyan kihangosítva, de még így is hallotta a vonal másik végén kitörő örömöt. – Igen, jól vagyok anyukám – folytatta Kriszta. – Nem! Nem! Nincs semmi bajom, legalább is mostanra már nincs, de nagy veszélyben voltam azt hittem ott pusztulok. Jó add.

Krisztina letakarta a telefon mikrofonját, úgy mondta Kornélnak.

– Nem merték felvenni. Meg voltak győződve, hogy a vízbe fulladtam.

– Halló! Szia, Ákos! Nem! Mostanra már minden rendben. Balatonkenesén vagyok. Kimentett egy vitorlás. Értem tudsz jönni? – Kis szünet után. Micsoda? Mi történt? Atya világ. És mikorra tudnál értem jönni?  Mikor? Várj kicsit.

Újra letakarta a mikrofont úgy mondta Kornélnak.

– A férjem összetörte a kocsit. Olyan ideges volt, hogy karambolozott mikor elment a rendőrségre. Itt tudnék aludni? – nézett kérdően a férfira.

– Persze, a vendégszobában. Mikor jönnének érted?

– Ákos! Mikor tudnál értem jönni? Kivel? Igen, tudom. Holnap délelőtt – fordult Kornélhoz. A szomszédot megkéri, hogy hozza el.

Kornél egy kis lapra leírta a címet, majd kiment. Úgy gondolta, alkalmat ad a nőnek, hogy pár bensőséges szót váltson a férjével.  

A vacsorát közösen készítették el, illetve Kornél készítette a vacsorát, Krisztina meg a keze alá dolgozott. Magában megállapította, hogy a férfi milyen otthonosan mozog a konyhában, bezzeg az ő férje még egy rántottát sem tud elkészíteni. Csendben költötték el a vacsorát, Kornél felbontott egy üveg bort, de Krisztina nem ivott.

– Már így is a fejembe szállt a pálinka – mondta.

– Annyi baj legyen, voltál már ennél nagyobb bajban is ma.

– Jaj, ne is mondd. Ha rá gondolok, a hátamon futkos hideg. El nem tudom mondani milyen félelem volt bennem a víz közepén. Eleinte megpróbáltam a part felé úszni, de éreztem nem fogom végig bírni. Borzasztó volt azt érezni, hogy az erő megy ki belőlem. Lehet, ha öt perce később érsz oda, már elmerülök. Na és amikor a hajó farán lévő kis stégről lerepültünk. Azt gondoltam, hogy nem elég, hogy én ott pusztulok, még téged is magammal rántalak. Éreztem, hogy szorítod a csuklóm, fájt és akkor jött az a rántás, nem tudtam mi történik, csak, hogy újra felszínen vagyunk, és szédületes tempóban szeljük a habokat. Jaj, Kornél nem is tudom, mit mondjak, hogy köszönjem meg.

– Nem kell semmit mondani, se köszönni. Sokat vitorláztam már a Balatonon, megéltem ennél keményebb viharokat is. Elemi szabály a vízen, hogy a bajba jutottan segíteni kell.

Krisztinából kitört a sírás, megfogta Kornél kezét a szájához vonta, és csókolgatni kezdte.

– Ezt ne csináld – rántotta el a kezét a férfi.

Krisztina váratlanul odahajolt Kornélhoz és megcsókolta. A férfi meglepődött, de aztán magához ölelte a nőt és visszacsókolta. Pár pillanat múlva eltolta magától Krisztinát.

– A tiéd akarok lenni – mondta a nő.

– Én meg nem szeretném, ha úgy éreznéd, ezzel tartozol.

– Nem érzem úgy. Kívánlak, és láttam ám, hogy te is felfaltál a szemeiddel mikor bikiniben voltam.

– Nem fogod megbánni?

– Azt bánnám egész életemben, ha nem tenném meg. Nagyon akarlak, és nem hálából. Tudom, hogy ennek a kapcsolatnak nincs jövője, de én most csak a jelennel akarok foglalkozni. 

Kornél karjaiba vette a nőt és bevitte a hálószobába. egyenként megszabadította a ruhájától, mindegyik után csókkal jutalmazva a szabaddá vált testfelületet.

Hosszan gyengéden szeretkeztek, majd egymás karjaiban ellazulva feküdtek, hogy kis idő múlva újra elmerüljenek egymásban.

Krisztina kinyitotta a szemét és nagyot nyújtózkodott. Világos volt és egyedül volt az ágyban. Eszébe jutott a tegnapi nap. A vihar és, hogy Kornél kimentette a háborgó tóból. Majd az éjszaka és szeretkezés a férfivel. Felkelt, a földön heverő ruhákat magára rángatta és kilépett a nappaliba. Kornél éppen reggelit készített. Mikor meglátta rámosolygott.

– Jó reggelt!

– Neked is Jó reggelt – válaszolt Krisztina.

– Már épp kelteni akartalak. Mosakodj meg és gyere reggelizni. Lassan befut a feleségem a gyerekekkel és gondolom előbb utóbb érted is jön valaki.

Krisztina bólintott és elment a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát.

„…ennyi volt” – gondolta. „Egy csodás éjszaka, de neki is meg van az élete, amibe én nem férek bele, és nekem is. Bár azért az enyémbe beleférne, de hiába.

* * *

Kornélka elfújta a gyertyákat a tortán és anya felszelte. Mindenkinek jutott egy szelet. Elsőnek persze Fazekas Kornél az ünnepelt kapott, aki most lett öt éves és jövőre iskolába megy, az után a nagyi és nagypapa, majd apának, aki nagyon büszke az Ő nagy fiára. Végül anyának, aki nézte Kornélkát és szeme megtelt könnyel.

Bevillant egy majdnem hat évvel ezelőtti nap. Egy nap, amikor majdnem belefulladta a Balatonba, de végül megmenekült és nem csak, hogy megmenekült, hanem a sors megajándékozta azzal, amire olyan nagyon vágyott. Mosolyogva nézte Kornélkát és magában azt gondolta. „Jól van ez így, boldogok vagyunk és ez a lényeg. Az igazságot, pedig egyedül én tudom, és ez így is fog maradni örökre.”  

Budapest, 2018. 08. 30.