Mókuskerék

Péter kinyitotta a szemét és csak lassan tudatosult benne, hogy kórházban van. Ahogy kitisztult a tudata, azon törte a fejét, hogy került ide.

„Tán elütött valami? De hiszen semmim nem fáj. És különben is arra emlékszem, hogy az irodában, a beosztottjaimmal tárgyaltam.”

A fejéhez kapott és fel akart ülni, de nem sikerült. Szíve tájékán erős szorítást érzett. Egy nővér sietett oda és erősen ráparancsolt.

– Uram! Nem kelhet fel!

– Nekem fontos tárgyalásom van a minisztériumban – felelte a férfi, és megijedt milyen erőtlen a hangja.

– Attól tartok az elkövetkező hetekben erről le kell mondania. Ön tegnap szívinfarktust kapott.

Péter dermedten hallgatta a nővért. Tény, hogy mostanában egy kissé túlhajszolta magát. A felesége mondta is, hogy vegyen vissza a tempóból. Na de most mikor végre beindult az üzlet, nem engedheti meg magának, hogy az a rengeteg munka kárba vesszen. Ezt a neje is megértette. Különben is, ha ma nem megy a minisztériumba, lehet mindennek vége. Ezt egyszerűen nem teheti meg, hiszen minden ezen áll vagy bukik. Majd utána pihen, de most egyszerűen nem lehet. Majd elmegy a feleségével valahova. Talán a Bahamákra, ott most jó meleg van.

Hirtelen a tudatáig hatolt, amit a nővér mondott. „Tegnap szívinfarktust kapott.” Hiszen akkor nem ment el a minisztériumba a tárgyalásra? Amikor a miniszter végre hajlandó fogadni. Amikor minden sínre kerülhetne akkor ő nem ment el? Erőtlenül hunyta be a szemét és álomba zuhant.

* * *

Az ébresztőóra sípolása élesen hasított bele a reggeli csendbe. Lenyomta az órát, hunyorogva megnézte az időt.

– Mennyi az idő? – kérdezte a felesége.

– Negyed öt múlt – válaszolt Péter és nyögve feltápászkodott.

– Fenének kelsz el ilyen korán? Éjfél elmúlt mikor lefeküdtél.

Péter nem válaszolt. Kiment a fürdőszobába és beledobta az átizzadt pizsamát a szennyesbe. Megborotválkozott és lezuhanyozott, majd háziköntösébe bújt és a dolgozószobába ment. Lázasan vetette magát a munkába. Ellenőrizte a tegnapi számításait, persze egy rakás hibát talált bennük. „Nem csoda” – gondolta. – „Fáradt és kimerült voltam.” Felesége jött be.

– Gyere reggelizni!

– Most nincs időm, drágám. Hozz egy kávét!

Kis idő múlva nyílt az ajtó és a nő egy tálcán kávét hozott és szendvicseket. Letette az asztal sarkára.

– Jaj! Ne tedd ide édesem! Látod, hogy útban van!

– Péter! Te reggel óta elszívtál tíz szálat?

– Nem tudom! Ne idegesíts, kérlek!

– Péter! Neked kellene elvinni a gyerekeket az iskolába!

– Mi van? Te miért nem tudod?

– Tegnap mondtam, hogy bedöglött a kocsim. Kértelek, hogy vidd el ma szervizbe, de gondolom be sem jelentetted.

– Eltaláltad! Akkor vidd el őket taxival. Kibírjuk! Nem? – azzal a választ meg sem várva rohant öltözni. Kapkodva vette fel a ruháit, közben a tálcáról bekapott egy fél szendvicset, amit a felesége vitt utána, hogy egyen már valamit. Éhgyomorral nem mehet el. A gyerekeknek is mindig ezt mondják. Csókot nyomott a felesége szájára.

– Este későn jövök. Nem tudom mikor. Majd valamit kitalálok, addig járj taxival.

Beviharzott az irodába és már hívta is a titkárnőjét. Közben a szemközti tükörben meglátta magát. „Atyaúristen, hogy nézek ki?” – gondolta. „A zakó félre gombolva a nyakkendő csálé. Ráadásul ez a tompa nyomás a mellkasomban. Már tegnap is éreztem.”

– Zsuzsika! Kérem, hívja fel az autószerelőt és kapcsolja be.

– Igen főnök! A Balogh úr telefonált, hogy közbejött valami nem tud idejönni, egyenesen a megbeszélésre fog menni.

– A Baloghnak szét rugóm a hátsóját. Nem azért fizetem, hogy szórakozzon velem. Küldtem egy e-mailt. Kérem, nyomtassa ki.

– Főnök! Nincs internet!

– Mi az, hogy nincs internet? A rendszergazda dísznek van?

– Még nem jött be – felelte ijedten a titkárnő.

– A rohadt életbe! – üvöltötte Péter. – Mi ez a cég? Szanatórium? Várjon!

Idegesen keresgélt a táskájába, majd csapkodni kezdett.

– A kurva életbe! A pen-drive otthon maradt, azon van az anyag. Tessék itt a mobil-net csatlakozója. Menjen fel azzal az Internetre, de nekem tíz perc múlva itt legyen, mert repül az egész bagázs.

Idegesen dőlt hátra fotelben. A mellkasában újra érezte tompa nyomást.

A kocsi a pirosnál vesztegelt. Péter agya lázasan járt. Kalkulált, számolt. Idegesen összerándult mikor megcsörrent a mobilja.

– Bocs főnök, hogy reggel nem tudtam bemenni. Már úton vagyok, ott leszek mindjárt.

– Beszéltél a madárkánkkal?

– Igen. Minden rendben. Ha elérjük a megfelelő árat valamelyikük mosolyogni fog.

– Mennyiért?

– Két Milla!

– Mennyiiiiii? Hülyének néznek engem?

– Sajnálom főnök. Mondtam, hogy ez pofátlanul sok, de azt mondta ennyi. Nagy a kockázat.

Péter, két beosztottjával jó egy órája tárgyalt a beruházóval. Minden pontot alaposan átbeszélték még egyszer, hiszen egy többhetes munka állomásánál tartottak. Már csak a vállalási ár volt hátra. A tárgyalás vezetője szünetet javasolt. Péter munkatársaival még egyszer végig gondolta az árat, és stratégiájukat. Mikor leültek újra érezte mellkasában az erős préselő nyomást.

– Nos, uraim?

– Balogh Tamás közölte az első árat, majd gondolkozási időt kért és lejjebb vitte az árat.

Péter nézte a négy szemben ülő férfit és gondolataiba merült.

„Na, mosolyogjon már valaki. A rohadt életbe! Két milliót perkálok és azt sem tudom kinek.”

– Negyvenhétmillió – hallotta valahonnan messziről Balogh hangját.

A középen ülő tárgyalást vezető férfi arcán halvány mosoly suhant át. Balogh főnökére nézett majd közölte ez a végső áruk.

„Ó, hogy rohadj meg te korrupt szemétláda. Hát a te mosolyodért perkálok két Millát? Ennyi pénzért Budapest összes kurvája rám villantaná a szépséges fogsorát.”

– Tehát a végső vállalási áruk negyvenhétmillió – közölte a férfi, széles mosollyal az arcán. – ez kerül a jegyzőkönyvbe.

Péter mint az űzött vad fel-alá járt az irodában. Két beosztottja ijedten figyelte főnökét.

– Arról volt szó, nem megyünk ötven alá.

– Igen! Azt mondtad, hogy ha padlót értünk átveszed, de nem szóltál – válaszolt csendesen Balogh Tamás.

– Hogy a bánatos francba fogjuk ezt megcsinálni negyvenhét millióból. Mit negyvenhétből? Negyvenöt! Kettő a mosolygósé – nyögte Péter miközben kigombolta a zakóját leült, és mellkasát kezdte dörzsölni. A két másik férfi kérdően nézett rá.

– Nincs semmi baj! Múló rosszullét. Menjetek dolgozni, holnap megbeszéljük – azzal jelezte, hogy befejezte a megbeszélést. A két férfi kiment, kisvártatva a titkárnő dugta be a fejét.

– Főnök nem ebédel?

– Van is arra időm! Hozna egy kávét?

– Mindjárt hozom, de jobb lenne, ha enne valamit főnök. Itt az anyag, amiről Miniszter Úrral fog tárgyalni. Igyekeznie kell, hiszen alig negyven perce van. Az út is legalább negyed óra. A fontos részeket kiemeltem sorkiemelővel.  És főnök, bár semmi közöm hozzá, de amióta itt van elszívott egy doboz cigit.

– Na most aztán elég! Rosszabb, mint a feleségem. Hozza a kávét!

Úgy érezte mintha a mellkasát egy présbe tették volna, és lassan módszeresen nyomnák össze. „Negyvenhétmillióból ezt a munkát nem lehet megcsinálni.” – gondolta. „Főleg nem negyvenötből. Ha csak nem én is szemét vagyok, és nem fizetek egyik-másik beszállítónak. Igen! Mért lenne lelkiismeret furdalásom? Ezt csinálja mindenki ebben az országban.”

Idegesen kézbe vette az anyagot, amiről délután a Miniszterrel kell tárgyalnia. „Ez most fontosabb, hiszen ha bejön, akkor évekre előre biztosítva van a cég munkája. A másikat majd holnap megtárgyalja a Balogh Tomival.”

– Tessék főnök a kávéja! – a titkárnő ijedtében felsikoltott. Majd az ajtóhoz szaladt és kiabálni kezdett:

– Valaki gyorsan segítsen! A főnök elájult!

* * *

Péter behunyta a szemét és a főorvos szavait ízlelgette. Azt, hogy egy nem az első infarktusa volt. Egyet kihordott lábon és az most visszaüt. Magában sejtette mikor volt az első. Emlékszik mennyire rosszul volt, akkor is az a szorító érzést érezte és a stresszt. Akkor serkentőket szedett, és ha nehezen is, de elmúlt. Nem is törődött vele. Most azonban a szervezete benyújtotta a számlát. A főorvos nem köntörfalazott, még egy infarktust nem élne túl. Nyugodt életre és környezetváltozásra van szüksége. Ez az egyetlen orvosság. Ki kell szállni a mókuskerékből, mert különben elszédül.

* * *

Péter fogta a frissen fejt tejjel teli vödröt és kisétált az istállóból. Nagyot szippantott a friss tavaszi levegőből és hagyta, hogy a márciusi nap lágyan végig cirógassa arcát. Nézte a nagy tölgyfát, a kert sarkában szunyókáló farkaskutyát, a veteményes kertet, a baromfiudvart.

„Milyen megnyugtató, milyen idilli itt minden.”

Pont öt éve éltek a tanyán. Az infarktus után, mikor felépült, elmondta tervét feleségének. Az asszony először vonakodott, a gyerekek egyenesen ellene voltak. Hiába mondta, hogy a város mindössze negyven kilométer. Hogy kocsival fél óra sincs… Morogtak, főleg mikor meglátták a romos tanyát. Na meg mikor közölte, hogy nincs iparos, nincs senki. Mindent nekik kell rendbe hozni.

A cég huszonöt százalékát Balogh Tamásra íratta, és teljhatalmú megbízást adott neki. Havonta egyszer felautózott és megbeszélt mindent Tamással. Nem érdekelte, hogy év végén mennyi nyereséget zsebelhet be, mégis minden évben egyre nagyobb összeg jelent meg a bankszámláján.

A felesége jelent meg a ház ajtajában, arcára kétségbeesés ült ki. Kezében a telefonnal Péterhez sietett és riadtan nyújtotta férjének a készüléket.

– Halló?

– Halló? Péter? Baloghné, Klári vagyok – hallotta az asszony sírásbafulladó hangját.

– Mi a baj Klárika?

– Tamás tegnap infarktust kapott!

– Jóságos ég! Azonnal kocsiba ülök és megyek.

Magára kapkodta a ruháját, és bármennyire is sietett, indulás előtt leült és megette a reggelijét. Elbúcsúzott a feleségétől és már robogott is ki a takaros kis tanya kapuján. A végighajtott a földúton. A kereszteződéshez érve lelassított, mert János bácsi integettet, aki a szomszéd tanyán lakott.

– Hova-hova Péterkém?

– Megyek a városba. Az üzlettársam infarktust kapott.

– Ajjaj! Akkor nem is tartom fel. Siessen csak!

Péter gázt adott, majd hirtelen lefékezett, visszatolatott, és kihajolva az öreg után kiabált.

– János bácsi! Nemrég említette, hogy van egy üres tanya eladó. Megvan még?

– Meg hát Péterkém. Nem kapkodnak utána.

– Nagyszerű! Mármint, hogy megvan még. Azt hiszem, hamarosan lesz rá egy vevő!

Budapest, 2012. február 12.