Körforgás

Napok óta erős szél fújt és ennek köszönhetően a sárga porzók könnyedén megtelepedtek a termősvirágzat kárminvörös gubacsain. A szél megcsavarta az öreg fa ágait. A levelek sóhajtva susogtak a kora tavaszi napsütésben, majd egy újabb szélrohamnak már nem tudott ellenállni az egyik kiálló ág és a kocsányon logó gubacsok egy részét a földre hullatta. A kis gubacsok a lendülettől szanaszét gurultak. Az egyik egészen a lejtő széléig jutott, ahonnan tehetetlenül bukdácsolt le a völgybe, míg a rét közepén meg nem állt.

A verőfényes délelőtt egy lovas csapat tűnt fel a dombtetőn. Vidáman vágtattak a rét közepére és ott táncoltatni kezdték a lovaikat, nagyokat kurjongatva. Az egyik legény nagyot ugratott lovával, és a leérkező állat patái a földbe préselték a fűben megbúvó kerek gubacsot. Mikor elfáradtak leszálltak a lóról és letelepedtek a fűbe

  – Kimelegedtem – mondta az egyik vitéz. – Milyen jó lenne itt egy árnyékot adó fa. Olyan ni, mint ami ott van a domb tetején.

  – Bizony komám az most igen csak jó volna – válaszolt az egyik társa.

Amint kifújták magukat, újra lóra kaptak és elvágtattak. Igaz ebben az is közre játszott, hogy a távolból mennydörgés jelezte, itt bizony nagy vihar várható. Nem is telt bele fertály óra és az elvágtató lovasok nyomában olyan zápor söpört végig, hogy az állatok riadtan bújtak a vackukba.  

Először csak egy kis hajtás dugta ki a fejecskéjét a földből, majd a kedvező fogadtatást látva, na és persze a napocska, a nedves talaj hatására gyors növekedésnek indult. A következő nyarat már mit formás csemete köszöntötte. Az évek múltával a kis platánfa igen csak megnőtt, terebélyes koronája lett és a vándorok, mint egy zarándokhelyet úgy keresték fel, hogy megpihenjenek a hűs lombok alatt.

A domboldalon álló öreg fát rég kivágták, mivel kiváló bútort lehetett belőle készíteni, azonban ezt a völgyben állót nem engedték a falubeliek.

* * *

Ez a nap a régmúlt időket idézte. Napok óta erős szél fújt és ennek köszönhetően a sárga porzók könnyedén megtelepedtek a termős virágzat kárminvörös gubacsain. A szél megcibálta a rét közepén álló öreg fa ágait. A háromszögletű karéjokra tagolt levelek susogva sóhajtoztak. Egy lecsapó szélroham kitépett a levelek közt megbúvó és kocsányon logó gubacsokból néhányat. Felkapva olyan erővel repítette magával, hogy az a domb teteje melletti út mellett hullt a földre. Egyszer csak egy nyitott terepjáróból, kurjongató fiatalok hajtottak le az útról és a gépkocsi széles kereke a talajba préselte az egyik beporzott gubacsot. Nevetve ugrottak le a kocsiról, kacagva táncoltak majd mikor elfáradtak, lefeküdtek a fűbe.

  – Milyen meleg van. – mondta egy szőke lány. – De jó lenne egy jó nagy terebélyes fa. Olyan, mint az az öreg platán ott lent a völgyben.

  – Nagyapám mesélte, hogy valamikor itt fent a dombon is állt egy hatalmas platánfa, csak kivágták. De talán egyszer újra nő itt is – válaszolt mosolyogva egy fiú, majd szeme az égboltot kezdte pásztázni.

  – Azt hiszem jobb, ha megyünk. Nézd, milyen vihar készülődik – mutatott a horizontra.

A társaság tagjai jókedvűen ugráltak fel a kocsira. A sofőr nevetve nézett a távolba.

  – Jön a vihar. Lehet, pont ez kell, hogy kicsirázzon egy új fának a magja – mondta és jókedvűen kormányozta az autót az útra, majd sebes iramban elhajtottak a város felé. Alig tűnt el a robosztus terepjáró hatalmas vihar söpört végig a tájon. Pár héttel később egy kis hajtás dugta ki a fejecskéjét a földből.

Így zajlott ez évmilliók óta, miért most változna meg a világ?

Budapest, 2011. május 20.