Az érem

Kiki kikászálódott az ágyból és mivel az ébresztőóra még nem csörgött, megnézte a világító számlapos órát. Negyednégy volt. Kábán, szinte még félálomba megindult a fürdőszoba irányába.

Kiki – polgári nevén Benkő Krisztina – tavasszal múlt tizenhét éves. Azonban a lányt mindenki csak Kikinek hívta. Több mint tíz éve sportolt, az élete volt az úszás. Végig járta a ranglétrát, volt serdülő és ifjúsági bajnok. Részt vett több korosztályos Európa és világbajnokságon, mi több a két évvel ezelőtti ifi-EB-n felállhatott a dobogóra is. A tavalyi évben a felnőtt országos bajnokságon száz és kétszáz gyorson országos bajnok lett. A verseny után Karcsi bácsi és Kiss László szövetségi kapitány leültek Kikivel és felvázolták a lehetőségeket. Mégpedig, hogy minden esély meg van arra, hogy megússza az olimpiai kvalifikációs időt és ott lehet a nyári játékokon. Ezt követően a kiválasztottak megkezdték a közvetlen felkészülést az olimpiára. Kiki pedig mindent ennek rendelt alá. Tudta, ha kijutna a játékokra, élete nagy álma teljesülne. Edzője Karcsi bácsi szerint meg is volt minden esélye, hogy száz és kétszáz gyorson teljesítse a szintidőt, mi több a játékokon akár a dobogó sem elérhetetlen számára.

Kiki magántanuló volt egy jó nevű belvárosi gimnáziumban, májusban kell érettségiznie, de számára most a felkészülés mindennél fontosabb volt.

* * *

Még nem volt öt óra mikor az uszodához ért. A hátsó bejárathoz ment és csengetett. Géza bácsi a gondnok nyitott ajtót.

– Na, gondoltam, hogy te vagy az. Csak te jössz ilyen korán.

– De hiszen Géza bácsi is ilyen korán itt van?

– Az más, nekem muszáj, hogy hatkor nyitni tudjunk.

– Nekem is muszáj, hogy meg tudjam úszni a szintidőt.

Géza bácsi megcsóválta a fejét, de persze beengedte Kikit, aki tíz perc múlva már a medencében rótta a hosszakat oda-vissza, mint egy robot. Számolta a tempókat, és ahogy Karcsi bácsi előírta, az első tíz tempó átlagos, majd a tízedik és harmincötödik között erősebb tempóban úszta, végül a maradék négy karcsapás már a fordulót készítette elő. Számolt és számolt, fordult és fordult. Érezte izmaiban, hogy besavasodott, de leküzdötte a fájdalmat és úszott tovább. Úszás, fordulás! Úszás, fordulás! Közben meg számolt. …és persze számolta a megtett távolságot is. Hat kilométeren túl volt, amikor megérkezett Karcsi bácsi.

– Kiki! Te megint itt voltál ötkor? Nem megmondtam, hogy ne csináld. Szétúszod az edzéstervemet.

– De Karcsi bá! Értse meg muszáj, hogy teljesítsem a szintidőt.

– Gyere ki a vízből, beszélni akarok veled – azzal ellentmondást nem tűrve elindult az irodája irányába. Az irodába parancsolt lány megszeppenve ült Karcsi bácsi íróasztal előtt.

– Mondd, hogy képzeled ezt? Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy minden nap itt vagy már ötkor. Azt hiszed, nem tudom, hogy a tizenkettő-harmincas váltások helyett tíz-harminckettőnél váltasz, mikor nem vagyok itt. Teljesen tönkreteszed a felépített edzéstervet. Miért csinálod?

– Bírom a tíz-harminckettőt is. Higgye el Karcsi bácsi, bírom – válaszolt bátortalanul Kiki.

– És a fordulok?

– Ugyan-úgy kijön. Kérem Karcsi bácsi, legalább egyszer nézze meg.

– Miért csinálod?

– Meg akarom úszni a szintidőt.

– Kiki! Azt így is meg fogod úszni simán, de ezzel a tempóval az olimpián a döntőben ki fogsz fulladni.

– Nem! Higgye el Karcsi bácsi, végig bírom az emelt tempót, sőt kétszázon az utolsó ötvenen még többet is. Próbáltam már.

– Holnap reggel a szokásos időben hatra jössz. Megnézem ezt a te kis magánedzésedet, utána döntök, hogy marad a régi kiosztás, vagy esetleg hozzájárulok ehhez az újhoz. Akárhogy döntök, vita nincs. Megértetted?

– Igen! Megértettem.

* * *

Kiki elsőnek csapott a célba és legbelül azt is érezte, hogy meg van az olimpiai szintidő. Boldogan mászott ki a medencéből. Teljesült egyik nagy álma, és várta a másik. Igen, olimpián érmet kell nyernie, úgy lesz teljes a siker. A szokásos procedúra után boldogan borult Karcsi bácsi ölelő karjaiba.

Az esti bulin, mely felett az idős mester jótékonyan szemet hunyt, Kiki sportoló társai sorra gratuláltak a lánynak. Már persze aki nem tette meg korábban. A lány nagyon boldog volt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy holnap hazarepül a csapat és jönnek a monoton hétköznapok. De most még önfeledten táncolt és tőle szokatlan módon két pohár pezsgőt is megivott. Érezte, hogy ez az utolsó alkalom, amikor kiengedhet, mert nagyon kemény félév vár rá. Előbb az érettségi, utána pedig teljes gőzzel az olimpiai felkészülés. Ugyan el akarta halasztani a vizsgákat, de erről se a szülei, se pedig Karcsi bácsi hallani sem akart.

Éjfél után került ágyba, de álom nem jött a szemére. Az olimpiára gondolt az előtte álló feladatokra és titkon egy éremre. Egy apró kis bronzba, mert azzal tisztában volt, hogy se Liu Wān-t a kínait, se Jelena Aferist-et az orosz versenyzőt nem tudja legyőzni. Ők ketten külön kategóriát képeznek.

Hajnal volt mire elaludt, álmában az olimpiai döntőben úszott és sikerült számára az éremszerzés. Csapzottan ébredt, tőle szokatlanul későn, majdnem hét órakor. Kapkodva pakolt össze és rohant reggelizni. Ez a lemaradás végig kísérte egész hazaúton. Amikor a Liszt Ferenc repülőtéren kilépett a VÁM terület kapuján elsőnek anyát pillantotta meg, mellette apát. Boldogan borult az ölelő karokba és nem tudta megállni, hogy el ne sírja magát. Végül összeszedte magát és vigyorogva osztott ki néhány autogramot.

Másnap már az uszodában rótta a köröket, ahogy az elkövetkező hetekben, hónapokban minden áldott nap. A sikeres érettség után pedig már csak az olimpia lebegett a szeme előtt. Terveiben szerepelt ugyan, hogy a Testnevelés Egyetemen tanul tovább, de az egyértelmű volt, hogy ez csak jövőre lesz aktuális. Idén számára csak az olimpia létezik. Utána talán egy hónap pihenőt is tarthat, de most még nem.

Minden reggel hatkor az uszodában volt. Leúszta a Karcsi bácsi által előírt távot majd erőnléti gyakorlatokat végzett. Délután masszírozással kezdet, utána erőnléti edzés majd úszás. Kivéve a péntek. Pénteken délelőtt szabad volt, de szigorú előírás volt rá mit csinálhat, rendszerint otthon olvasott. Ebéd után az uszoda és pontosan úgy, ahogy az olimpiai döntőben várható négy órakor leúszta a százat, fél hatkor a kétszázat. A száz métert tizenkettő-harmincas váltással, a kétszáz métert is tíz-harminckettes váltásokkal.

Három hét volt az olimpia kezdetéig, négy hét az úszóversenyek döntőjéig. Az edzés terv szerit az utolsó héten csak délelőtt volt edzés, és akkor is csak ötezer métert kell úsznia, utána pedig felváltva a százat és a kétszázat az eredeti edzésterv szerint, vagyis Karcsi bácsi nem járult hozzá a módosított váltásokhoz. Ezzel a szövetségi kapitány Laci bácsi is egyetértett. Kiki nem is kicsit csalódott volt, de pontosan betartotta az edzője utasításait. A mért idők ragyogóak voltak, kétszer úszott országos csúcsot százon, háromszor kétszázon. Persze ezek csak edzések voltak, így a rekordokat nem hitelesítették.

– Majd az olimpián megúszod – válaszolt Karcsi bácsi az utolsó előtti nap edzése végén.

– És ez mire lesz elég?

– Meggyőződésem, hogy egy éremre, és hidd el, ez óriási dolog lenne.

– Nekem kell az az érem, a nélkül haza sem jövök – válaszolt Kiki. Karcsi bácsi jót nevetett.

– Rendben, nem jövünk haza érem nélkül. Viszont holnapra minden edzést töröltem. Azt csinálsz, amit akarsz. Persze tudod, hogy az adott keretek között. Holnap után reggel hétkor itt találkozunk. Innen indulunk a repülőtérre. Pihend ki magad – azzal az idős mester megölelte a lányt és jobbról-balról puszit nyomott az arcára.

* * *

– Hungary – harsogta a hangosan bemondó és Kikinek a lélegzete is elállt mikor beléptek az olimpiai stadion arénájába. A tömött lelátok, az üdvrivalgás akaratlanul is könnyeket csalt a szemébe. Ezzel persze nem volt egyedül, ahogy nézte sportolótársait látta, hogy még a keménykötésű birkózó és bokszoló fiúk is meghatódtak. Idős mestere ugyan megpróbálta felkészíteni a megnyitó ünnepség keltette eufóriára, de a lány most értette meg, ezt nem lehet elmondani, ezt át kell élni. Közben megérkeztek a számukra kijelölt helyre. Kiki előkapta az egyenruhához kapott vállra akasztható ridiküljéből a fényképezőgépet és vidáman kattogtatta. Lefényképezte a tömeget, sportoló társait, barátait, majd kérte, csináljanak róla is pár kockát. A megnyitó az éjszakába nyúlt és mire ágyba került majdnem éjfél volt. Szerencsés volt, mert a selejtezők csak holnapután kezdődnek. Akiknek ugyanis holnap már versenyeztek, azok szigorú utasítást kaptak, hogy nem vehetnek részt a megnyitón. Borzasztó csalódott lett volna, ha ki kellett volna hagyni ezt a fantasztikus eseményt.

Ahogy az várható volt, Kiki a selejtezőket és a középfutamokat hibátlanul vette. Száz méteren ötödikként, kétszázon negyedikként jutott a döntőbe. Előző nap a százas döntőben ötödikként ért célba. Nem volt csalódott, igaz elégedett sem. De belátta ez a realitás. Az aranyérmet az orosz versenyző nyerte, a Kínai úszólány előtt. Viszonylag nyugodtan aludt, a délelőtt ideges téblábolással telt, egyszerűen nem tudott magával mit kezdeni. Szokatlan módon, Karcsi bácsin is látszott a feszültség. A tervek szerint négykor indulnak az olimpiai úszóközpontba. Onnantól kezdve pedig csak magára van utalva. De addig még két óra és Kikit szétvetette az izgalom, amit láthatóan mestere sem tudott feloldani. Olvasni próbált, de nem tudott figyelni, öt perc után az ágyra dobta az e-bookját. Egy óra volt az indulásig, amikor nyílt az ajtó és a szövetségi kapitány lépett be.

– No! Mi újság kislány? – kérdezte Laci bácsi

– Szétvet az idegesség, és most először érzem, hogy Karcsi bácsi is ideges és képtelen megnyugtatni.

– Ez természetes. Nem mindennap fog olimpia érmet nyerni az ember lánya. Már pedig te megszerzed azt az érmet. Meglátod, amint felállsz a rajtköre, megszűnik a világ. Na majd akkor kell csak magadra figyelni, és arra amiért dolgoztatok évek óta. Tegnap nem érezted ezt?

– Nem, mert akkor nem volt éremesélyem. Ma viszont, ha nem nyerem meg azt az érmet érzem, soha többé nem szerzem meg.

– Dehogynem. Vagy a következő olimpiára már nem is akarsz kijutni?

– Én csak a mai napon akarok túl lenni – felelte Kiki.

* * *

– Krisztina Benkő, Hungary – hallotta a hangosan bemondót. Belépett az úszócsarnokba és integetett. Meglátta a lelátót elborító piros-fehér-zöld zászlóerdőt és úgy érezte menten elbőgi magát. Ez a rengeted ember mind érte jött ki, mind neki drukkol. Meg lesz az érem, meglesz az érem hajtogatta magában miközben mechanikusan végezte az ilyenkor szokásos dolgokat. Fellépett a rajtkőre és ahogy felnézett a lelátón megpillantotta Karcsi bácsit, mellette anyát és apát. Tudta, hogy itt vannak, hiszen tegnap reggel mobilon beszélt velük, és ma reggel is küldtek egy sms-t, hogy megérkeztek, de most, hogy meglátta őket egyszerre érzékenyült el, és vett rajta erőt a nyugalom.

– Meg kell szereznem azt az érmet – mormolta magában és ekkor megértette, amit Laci bácsi a szövetségi kapitány mondott. Megszűnt a külvilág, nézte a pályát, ami tükörsimán várta. Még egyszer felnézett a lelátóra és akkor eldöntötte tíz-harminckettes tempóban fog váltani. Felvette a rajtpozíciót és a pisztoly dörrenésére belevette magát a habokba, és csak úszott és úszott és úszott. A váltásokat a tízedik és a harminckettedik tempónál hajtotta végre. Tudta, hogy Karcsi bácsi ezért a fejét veszi, de érezte, hogy bírni fogja végig a tempót. Legbelül az is érezte, hogy ott van az élbolyban, a negyedik, talán a harmadik helyen. Száz méterhez érkezve a fordulás után mikor kijött a víz alól jobbra, majd balra nézett. Baloldalon senkit nem látott, jobbra szinte egy vonalban volt az orosz és kínai versenyzővel. Százötvennél érezte, hogy együtt van a két mellette úszóval és akkor eldöntötte nincs számolás, nincs taktika. A fordulás után kijött a víz alól és egyből az erősebb tempóra váltott. Hallotta a hajrá Kikit és csak úszott és úszott. Bírni fogom, bírni fogom gondolta, de ekkor már érezte, hogy minden ereje elfogy. Még húsz méter, tíz, öt, négy, három, kettő. Szinte megfájdult a keze olyan erővel csapott a célba. Kapkodta a levegőt, de azonnal megfordult, hogy lássa az eredményjelzőt. Az üres eredményjelző lassan megtelt betűkkel, és Kiki nem hitt a szemének. A harmadik helyen ott díszelgett az ő neve.

– Megcsináltam – üvöltötte, és öklével a levegőbe csapott. Amikor kimászott a medencéből akkor nézte meg, hogy az orosz versenyző lett az első, a kínai a második. Mindössze három és egy századmásodperccel előzték meg. Szemével a lelátón anyát, kereste és kissé félve Karcsi bácsi pillantását. Ahogy kivonultak még odament és a kerítésen át megölelte anyát, apát. A fülsiketítő hangzavarban még hallotta, ahogy Karcsi bácsi mosolyogva azt mondja, „Ugye tudod, hogy ezekért a váltásokért még számolunk”.

* * *

Ruhástul feküdt az ágyon. Egyszerre volt nagyon boldog és nagyon fáradt. Nem jött álom a szemeire, pedig már elmúlt éjfél. Magában ízlelgette a megváltozott állapotot, Benkő Krisztina olimpiai bronzérmes. Holnap lesz az eredményhirdetés és ő felállhat a dobogóra. Egy olimpiai dobogóra.

Hirtelen dübörgést hallott a folyosóról. Mintha emberek szaladtak volna, majd feltépték a szobája ajtaját. Laci bácsi és Karcsi bácsi egyszerre zuhantak be a szobába.

– Kiki! Kikike! – borult a nyakába a két mester. – Te vagy az olimpiai bajnok.

– Micsoda? De hét mi történt? – dadogta értetlenül a lány.

A két férfi, mint két gyerek ugrándozott és egymás szavába vágva lelkendezett.

– Kizárták az orosz és a kínai versenyzőt is. Mindkettőnek pozitív lett a doppingtesztje. Mind a két versenyzőt kizárták.

– De hát… De hát… – dadogta Kiki, majd mikor felfogta mi történt a boldogságtól elemi erővel sírni kezdett.

– Krisztina Benkő, Hungary – harsogta a bemondó és Kiki magasba emelt karokkal szökellt fel a dobogó tetejére. Nem harmadik, nem második, ő az első. Első és olimpiai bajnok. Ő Benkő Krisztina olimpiai bajnok. Ráadásul a kizárások miatt százon is a dobogóra került. Boldogan fogadta a második német, és a harmadik ausztrál lány gratulációit. Nyakába akasztották az érmet, átvette kísérő ajándékot és nézte a magyar zászlóerdőt, amikor pedig a magyar himnusz kíséretében felkúszott a nemzeti zászló a zászlórúdra, Kikinek megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyei.

* * *

Kimászott a medencéből és belebújt a köntösébe. Az uszoda szinte kihalt volt, csak két apró lány téblábolt a bejáratnál. Megszeppenve léptek hozzá.

– Kiki! Kérhetnénk egy autógrammot? – nyújtották a tollat és a papírt.

– Persze drágáim – kanyarította oda a nevét egy lapra mind a két lánynak.

Három hónap telt el az olimpia óta. Ahogy magában eltervezte, a nyári játékok után egy hónapig csak pihent. A következő hónap az országjárásé és az élménybeszámolóké volt. De tudta, hogy ez nem tart örökké, annyira, hogy szinte már vágyott vissza az uszodába.

– Nagyon büszkék voltunk rád Kiki – mondta az egyik lány.

– Annyira, hogy elhatároztuk, hogy egyszer mi is megnyerjük az olimpiát. Ugye nagyon jó érzés? – kérdezte a másik.

– Nagyon! – nevetett Kiki. – Ennél már csak az lesz jobb, hogy jövőre megnyerem a világbajnokságot is, és négy év múlva megvédem az olimpiai bajnoki címemet.

Budapest, 2015. május 17.

Jelena Aferist/Елена аферист (Csaló Jelena)

Li-Yu Wān                                          (Csaló Liu)