Kispiros

A táska ott virított a kirakatban a főhelyen, és Zsófi imádta a ridikülöket. Naponta a belvárosi üzlet előtt ment el, így azonnal észrevette amikor az új portéka kikerült a kirakatba. Első látásra beleszeretett a piros lakk kézitáskába, aranyozott pántokkal. Olyannak tűnt, mint egy kincses ládika, és Zsófinak volt egy ugyanilyen színű piros cipője, aminek ráadásul aranyozott az orra és a tűsarka. Úgy érezte, hogy illene a kirakatban lévő táska a cipőhöz.

Szóval a ridikül ott pompázott a kirakatban és nincs mit szépíteni Zsófi beleszerelmesedett. Eldöntötte, hogy a következő havi fizetéséből megveszi. Egyik nap be is ment és beszélt a butik tulajdonosával, hogy nehogy eladja. Látásból ismerték egymást, így a nő megbízott Zsófi ígéretében.

Elérkezett a nagy nap, Zsófi elkéredzkedett a munkából ebéd után és egyenesen a butikba ment. Áhítattal nézte a ridikült, amit az előadó elétet a pultra. Korábban már jó párszor bement az üzletbe megcsodálta közelről, az eladó egy idő után már bolondnak is nézte, de Zsófit nem érdekelte. Kifizette az igencsak borsos árat, hiszen a táska fizetése majd egynegyedébe került, pedig Zsófi nem panaszkodhatott, elég jól keresett.

Hazaérve egyből leült és tüzetesen átvizsgálta szerzeményét. Teljesen elégedett volt a ridiküllel, mosolyogva akarta eltenni a szekrénybe, amikor valami szegett ütött a fejébe. Kinyitotta a táskát és nézte a fogantyú túloldalára szegecselt vörösréz lapocskát melynek felső sarkába a táska márka volt belevésve, ugyanakkor, amit eddig nem vett észre magába a rézlapba ez volt gravírozva: „Köszönöm, hogy megvettél”.

Zsófi nézte a kis réztáblát és azon törte a fejét, ez meg hogy került ide? Magában pedig elhatározta, hogy másnap az új táskával megy dolgozni, természetesen a hozzá illő cipőjével. Leült a fotelba, hogy átrámolja dolgait a régi táskából. Mikor kinyitotta a táskát szeme akaratlanul a réztáblára esett és megrökönyödve olvasta a megváltozott szöveget. „Szeretni foglak”, ez állt a kis lapocskán, tisztán és jól olvashatóan.  Ijedten csapta be a táska fedelét, majd kisvártatva óvatosan felnyitotta, és belesett a táskába. „Ne félj tőlem” olvasta az újabb feliratot.

– Mi a bánatos franc ez? – bukott ki Zsófiból. Kinyitotta újra a táskát és már meg sem lepődött az újabb feliraton. „Ne káromkodj”! Zsófi nézte a felíratott és ekkor jött rá, hogy az nincs is belegravírozva a lemezbe, csupán egyszerűen megjelenik a felszínén. Ujját végig húzta a feliraton, meglepetésére a szöveg eltűnt.

– Ki vagy te, és mik ezek a felíratok?

– „Én a barátod vagyok és tanácsokat adok”.

– Jó, de ki az az én?

– „Én a táska” – jelent meg az újabb felirat.

Zsófi csak nézte a feliratot és nem tudta, hogy nevessen vagy gondolkozzon el azon, hogy megőrült. Ha csak sima feliratok lennének, ezt mondanám valami újfajta kijelző, de itt előre nem ismert kérdésekre jelentek meg logikus válaszok. Persze akkor is lehet rá magyarázat. Talán egy mikrofon és adó is van elrejtve. Újra kinyitotta a táskát és óvatosan áttapogatta a belső bélést, de semmi gyanúsat nem talált.

„Ez tiszta őrület. Még, hogy egy táska tanácsot ad nekem. Meghibbantam?” – gondolta. Fogta a táskát és eltette a szekrénybe. Egy hétig elő sem vette. A következő hét hétfőn szánta rá magát, hogy újra kipróbálja a táska varázslatát. A táska minden feltett kérdésre válaszolt így aztán elhatározta, hogy elviszi magával a munkába és beavatja kolleganőjét, Csillát is. A hivatalban viszont a réz lemezen nem jelent meg semmi felírat mikor Csilla előtt kérdezgette.

* * *

– Miért nem válaszoltál nekem a munkahelyemen? – ripakodott rá Zsófi odahaza.

– Azért, mert csak te láthatod a válaszokat – jelent meg a lemezen a felírat.

– Igazán? És miért? Miért csak én láthatom a tanácsaidat?

– Mert te vagy a gazdám. Neked tartozom hűséggel, de ez mindenki előtt titok kell, hogy maradjon.

– És miben fogsz nekem segíteni?

– Tanácsokkal látlak el, ami segítségedre lehet.

– Milyenekkel? Meg tudod mondani a lottó nyertes számait?

– Nem, azt nem tudom. Ha viszont a munkádban elakadsz, meg tudom mondani mi a helyes döntés.

– Van neved?

– Hívj csak kis piros táskának – jelent meg a felirat.

– És ha csak Kispirosnak hívnálak?

– Ha így szeretnéd, nekem az is megfelel.

Zsófi ki ment a konyhába leült egy székre és maga elé bámult.

„Ha nem hibbantam meg, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy nem, nos, akkor ez a táska egy aranybánya. Nem találok erre az egészre ésszerű magyarázatot, de bolond lennék, ha nem használnám ki”.

Visszament és közölte Kispirossal, hogy bár minden logikának ellent mond, de hisz neki. Viszont arra kérte, hogy ezután is adjon neki tanácsot bárhol is van. Akár az utcán vagy a munkahelyén, és ő nem fogja ezt megmutatni senkinek. Kispiros bele is egyezett. Egy kérése volt, ha nem fogadja meg a tanácsát, azt előre jelezze.

A következő hetekben Zsófi sikert sikerre halmozott. A munkájában minden feladattal hibátlanul birkózott meg. A magánéletben pedig elkerülte azokat a buktatókat, ami korábban főleg a párkapcsolataira volt jellemző. Fél év elteltével előléptették, és megismerkedett egy elvált férfivel. Kispiros mindig a legjobb tanácsokkal látta el legyen szó bármiről is.

* * *

A férfi keltegetni kezdte a nőt.

– Zsófi! Zsófikám! Ébredj, mert elkésünk a színházból.

– Hol vagyok? – kérdezte a fölé hajoló férfit.

– Hol lennél? Itt fekszel a kanapén a nappaliban.

Zsófi kábán felkelt és elindult a hálószoba felé, hogy átöltözőn, miközben a gondolataiba merült.

„Nincs is Kispiros, csak álmodtam. Nem fog súgni nekem, hogy mit tegyek. Persze, hiszen ilyen csak az álmomban létezik.”

 Mikor elkészült és kilépett a hálószobából, a férje vizslató szemekkel nézte.

– Észbontóan szép vagy és szexi is. Nagyon jól áll neked ez a ruha. Bár mintha valami hiányozna.

– Tudom, mi hiányzik. Nem is mi, hanem ki. Te hiányzol mellőlem – felelte Zsófi.

– Nem, nem. Ez hiányzik ezzel a férfi a háta mögül elővett egy kis piros női ridikült.

– De hiszen ez a Kispiros – tátotta el a száját a nő. – Pont amilyennek megálmodtam. Kézbe vette a táskát és kinyitotta. Belül ott volt a simára csiszolt réz lemez.

– Hoznál nekem egy pohár vizet – kérte Zsófi a férjét. Amikor a férfi kiment a nő izgatottan fordult a ridikülhöz.

– Hogy kerülsz ide? – de hiába várta, hogy a kis lemezen megjelenjen a válasz, nem történt semmi.

– Nem válaszolsz? Kérlek valamit írj – most sem történt semmi.

„Persze őrültség azt gondolni, hogy egy táska ad nekem tanácsot” – gondolta letörten. Átnézte a ridikült és meglepetésére az egyik zsebben egy cetlit talált. Kivette és megkövülten olvasta a szöveget, melyben saját kézírást ismerte fel.

„Már nincs szükséged a tanácsaimra. Nélkülem is tudod mikor mit kell tenned.”

                                                                                                                              Kispiros

Budapest, 2020. 03. 01.