Találkozás

  2008.12.28. 14:10

 

 

 

Ilona összerezzent a kellemes bariton hang hallatán. Nem hallotta közel húsz éve, de azonnal megismerte. Becsukta a lap-topot és a válla fölött hátra pillantott. A férfi háttal ült neki, de így is biztos volt benne,hogy János az, aki a felszolgálótól rendel. Megrémült a váratlan találkozás lehetőségétől. Amit a jelek szerint nem tud elkerülni.

Ilona a negyvenes évei elején járó korához képest feltűnően csinos és jómódú üzletasszony volt. Egyedül nevelte egyetlen lányát. Aki, a boldogságot jelentette számára. Akiért élt, és ha kell meg is tudott volna halni. Túl egy sikertelen házasságon, elfogadta a sorsát. Megtalálta önmaga helyét, boldogságát gyermekében és a munkájában lelve meg. Ésmost, ebbe az idillinek nem nevezhető boldogságba váratlanul felbukkant János, a hajdan volt nagy szerelme, aki mindent ígért aztán nem adott semmit.

 

Gyönyörű tavaszi estén ismerkedtek meg. Nagy bált rendeztek a kultúrházban, ahova Ilona a barátnőjével ment el. Egyszer csak előtte termet egy magas, jóképű katona és táncra kérte. Ilona lélegzete elállt, ahogy a fiatal férfire nézett. Zavarában nem tudta mit tegyen, és szinte barátnője lökdöste fel a tánc parkettra, ahol aztán egész este csak a férfival táncolt. A bál után a férfi hazakísérte és hosszú forró csókkal búcsúztak egymástól. A bált követően rendszeresen találkoztak és a lány érzelmei János részéről viszonzásra találtak. Ilona érezte, megtalálta a nagy Őt, akivel le tudná élni az életét. Boldogan ábrándoztak a közös jövőről, és tervezték a hogyan tovább miután János leszerel a katonaságtól. Ami majd egy év után meg is történt. Ilona sírva búcsúzott az állomáson szerelmétől, aki megígérte, hogy rendszeresen ír neki, és amikor csak tud, eljön látogatóba. A vonat elment, és Ilona többé semmi hírt nem kapott a férfiről. János soha többé nem jelentkezet.

A nő önkéntelenül összerezzent, mert a szomszéd asztalnál ülő férfi felállt és kiment a mosdóba.

 - Jaj, ne - motyogta magában. Ha visszafelé jön, biztos meglát. Behunyta a szemét és azt kívánta bárcsak egy másik dimenzióba kerülhetne. Ült behunyt szemmel és megérezte, hogy nézik. Kemény leszek, és könyörtelen határozta el magában.

 - Ilona? Tényleg te vagy az? - Ilona kinyitotta a szemét és elgyengült. János állt előtte magas s jóképű volt. Az orra körül apró szeplők, amit annak idején is annyira szeretett a férfiban. Az eltelt húsz év csak jót tett neki.

 - Szervusz, János! Én vagyok - mondta erőltetett nyugalommal.

 - Amikor a múlt héten megtudtam, hogy ide kell jönnöm titkon reméltem, hogy találkozunk, de az, hogy ez ilyen könnyen valóra válik nem is reméltem.

 - Valóban? Kicsit korábbra vártam az érkezésedet. Úgy húsz évvel korábbra – felelte Ilona jó adag éllel a hangjában.

 - Nézd drága Ilona, én nem akarom a múltat bolygatni. Történt, ami történt, de engem nem hibáztathatsz.

 - Bocsánat uram. Ide szolgáljam fel az ebédjét? - kérdezte a pincér, megszakítva az egyre kellemetlenebbé váló beszélgetést, majd János igenlő válaszára serényen megterített a férfinek. Ilona éppen fojtani akarta a megkezdett társalgást, amikor ismét a pincér zavarta meg.

 - Bocsásson meg Ilona. Egy kis gond van a konyhában. Be tudna jönni?

A nő kelletlenül felállt hona alá vette a lap-topot és elindult a konyha irányába. János eközben megebédelt, bár inkább csak kelletlenül tologatta a tányérján a falatokat, hiszen benne is munkát a váratlan találkozás okozta feszültség. Amikor a nő visszatért pont végzett az ebéddel. Ilona kissé idegesen huppant vissza férfival szembe lévő székre. A pincér ismét feltűnt, hogy leszedje az asztalt, miközben a nő rendelt két kávét, majd miután felszolgálta, Ilona Jánoshoz fordult.

 - Szóval miért is ne hibáztassalak? Minden ígéreted ellenére húsz évvel ezelőtt úgy eltűntél az életemből mit a kámfor - Ilona hangjából kiérződött az erős felindultság. Felültél a vonatra és soha többé semmi hírt nem hallottam felőled.

 - Ilona drága! - vágott a szavába a férfi. Ez nem igaz. Legalább egy tucat levelet írtam neked egészen addig, amíg nem válaszoltál. Mert amit abban írtál, az alapján ne csodálkozz, hogy nem kerestelek többé.

 - Levelet? Tucatot? De hiszen én nem kaptam egyetlen levelet sem. Erre meg is esküszöm, ha kell a lányom életére is. Számomra ő a legfontosabb.

 - Na, várj. Ha nem kaptál meg egy levelet, sem akkor ki válaszolt nekem?

 - Fogalmam sincs. Biztos, hogy kaptál válasz tőlem?

 - Álljon meg a menet - vágott idegesen ismét a szavába János. Csak nem azt gondolod, hogy valótlant állitok? Különben pedig ezt könnyen tudom bizonyítani. Azt a levelet azóta is őrzöm - azzal a táskájából kivett egy mappát rövid keresgélés után megsárgult levelet vett elő, és remegő kézzel átnyújtotta Ilonának.

A nő olvasni kezdte a levelet és látszott rajta, hogy egyre jobban forr benne a méreg.

 - Átkozott vén boszorka - sziszegte. Ő tüntette el a leveleket. Ez Margit néni kézírása, aki a társbérlőnk volt. Isten nyugosztalja, nagy szerencséje, hogy tavaly meghalt, mert most biztos kitekerném a nyakát. 

 - Szóval nem igaz a levél?

 - Ebben a formában nem. Pont fordított a sorrend. Miután nem jelentkeztél Margit néni mézes mázosan vigasztalt és bemutatta nekem a Tóth Lacit. Nem voltam szerelmes, csak elkeseredett, és hozzá mentem.

 - Ez a Tóth Laci, aki a gépgyárban dolgozott?

 - Igen.

 - Ó, a fenébe.

 - Mi van?

 - Azzal a szeméttel többször összeakaszkodtam. Folyton azt mondta, hogy felejtselek el, mert öt szereted és az ő felesége leszel.

 - Ez utóbbi be is következett.

 - Akkor bocsánat, nem akartam megsérteni a férjedet.

 - Nem a férjem. Már nem. Több mint tizenöt éve elváltam tőle. Azóta egyedül élek. Néhány futó kapcsolatom volt, de az utóbbi évben az sem.

A férfi a fejét csóválta.

 - Én is megnősültem. De nem volt hosszú életű a frigy. Egy fiam született a házasságból.

Néma csend telepedet a két ember közé. Nézték egymást és zavarban voltak mindketten, érezték az elvesztegetett húsz év milyen óriási űrt hagyott maga után. És mindezt egy buta félreértés miatt.

 -  Mi járatban vagy nálunk - törtem meg a csendet Ilona.

 - Egy üzleti tárgyalásra jöttem. Épül nálatok egy új bevásárló központ, annak a belső kialakítást fogom tervezni.

 - De hiszen akkor átvitt értelemben nekem fogsz dolgozni? - majd a férfi értetlen arckifejezésére magyarázólag hozzátette. Nyílik ott egy kis étterem az emeleten. Az, az enyém lesz.

 - Nocsak. Ilyen komoly üzletasszony lettél? Csak nem ez is a tiéd?

 - A vendéglő igen, de a helyiséget csak bérlem.

Ismét csend telepedett kettőjük közé. A férfi váratlanul átnyúlt az asztalom és megfogta a nő kezét.

 - Drága Ilona. Szerinted volna a mi kapcsolatnak jövője? 

 - Ha azt érzed, amit én, akkor biztosan.

A két ember zavartan, de mosolyogva nézte egymást.

 - Szia, Anya. Jó napot. - János felnézett és az asztal előtt egy gyönyörű fiatal lányt pillantott meg. Hosszú, szőke haj, égszínkék szemek, és pisze orrán néhány szeplő, mely bájossá tette szabályos arcocskáját. A szeplőket leszámítva, mintha Ilona ált volna előtte fiatalon.

 - János, engedd meg, hogy bemutassam a lányunkat, Renátát.

 - Renikém! Ő János - Ilona arcán hatalmas könnycsepp gördült végig. Ő a te édesapád, aki valójában soha nem hagyott el minket. De ezt, csak ma tudtam meg.