Zsuzsa egy ideje bármibe kezdett semmi nem sikerül. Érezte, hogy a feje fölött összecsapnak a hullámok. Úgy a magánéletében, mint a munkahelyén sorba érték a kudarcok. Otthon napirenden voltak a veszekedések, a munkahelyén pedig nagy elbocsátási hullám volt kilátásba és érezte ő is az elküldöttek között lesz. A sorsdöntő héten, hétfőn elaludt. Ritkán fordult vele elő. Kapkodva készült el de így is lekéste a buszt. Felhívta a férjét a megállóból, hogy vigye el a munkahelyére. Zoltán a férje morgott de végül befutott a megállóba és Zsuzsa nem késett el. Ez a kisközjáték azonban kihatással volt egész napjára majd az azt követő napokra is. A másnap hazaérve bosszúsan konstatálta, hogy a boltban becsapták. Nem csoda, hogy olyan nagyfokú elkeseredés vett rajta erőt, hogy ha nem úgy szóltak hozzá, ahogy szerette volna azonnal a plafonon volt. Összekapott a férjével, letorkolta a gyereket, összerúgta a port a kolleganőjével.

Csütörtökön, pedig ahogy számított rá megkapta a felmondását. Eltekintettek a felmondási idő letöltésétől, és másnap már le is kellett számolnia.

Pénteken délután mikor kilépett a munkahelyéről szép tavaszi napsütés fogadta. Ez ugyan kissé feldobta, de nem tartott soká a jókedv, mert a sarokhoz érve azt látta, hogy a busz a megállóban áll. Uzsgyi futás, ha elmegy fél óra várakozás, azzal szaladni kezdet a busz felé. Félúton járt, amikor megbotlott, és mint egy béka elterül az úttesten. A hab az volt a tortán, hogy a busz motorja felbőgött, és a jármű elindult.

Zsuzsa csak feküdt a földön, borzasztóan fájt a térde, a bal csípője és a válla, és egy olyan nagyfokú elkeseredés kerítette hatalmába, hogy elkezdet sírni. Jó sokára megmozdult és akkor hirtelen azt érezte, hogy egy erős kéz a hónalja alá nyúl és felhúzza.

 - Kár szaladni - mondta egy határozott, de kellemes hangú férfi.

 - Köszönöm - dadogta Zsuzsa és érezte, nagyon zavarba van, ahogy a férfire nézett, majd, utána a mellette álló idősebbre siklott a tekintete, zavarodottsága tovább nőt. A két férfi nagyon hasonlított egymásra. Első látásra látszott, hogy apa és fia. Mindkettőnek hosszú haja volt. A fiatalabbnak kis szakálla és bajusza az idősebb hosszú ősz szakállat és bajuszt viselt. Öltözékük is meglehetősen szokatlan volt. Zsuzsának úgy tűnt mintha mindkettőt sokszor látta volna már. Leporolta a szoknyáját és indulni, amikor az öregember megfogta a karját.

 - Nyugodj meg, gyermekem. Érzem, hogy háborog a lelked, de hidd el nekem a harag rossz tanácsadó - mondta az öregember és neki is olyan megnyugtató hanga volt, hogy Zsuzsa önkéntelenül egyfajta megkönnyebbülést érzett belülről.

 - Atyám! Segíteni kellene ezen a gyermeken. Látod, hogy bátorításra szorul – fordult a fiú atyjához.

 - Én a lehetőséget tudom megadni számára, de neki kell használni azt fiam - válaszolt az ősz szakállú öregember.

A fiú Zsuzsához fordult.

 - Te most el vagy keseredve, de hallhattad, bízni kell az úrban, és meglátod segíteni fog.

Zsuzsa csak állt és érezte, hogy belsőjét egy megmagyarázhatatlan nyugalom árasztja el.

 - Menj haza gyermekem - mondta az idős ember. Kérlek, ne engedd, hogy lelkedet a harag elragadja. Lelki békéd segíteni fog, és meglátod hamarosan minden jóra fordul.

Zsuzsa csak állt és nézte a két embert. A felhőn átszűrődő nap fénye furcsa dicsfényt vont a két ember köré.

 - Eridj békével asszony - mondta fiatalabb. Már tudod mit kell tenned és meglásd mindig melletted, leszünk utadon.

Zsuzsa zavarodottan megindult a buszmegálló felé. Néhány lépés után megfordult, de a két férfit eltűnt.  

Újra megfordult és határozott, magabiztos léptekkel mosolyogva indult a jövő felé.

Budapest, 2008. január 17.