A szőlő íze…

  2009.12.30. 14:13

 

 

 

Megcsörrent a telefon. Éva megvárta, amíg a harmadik csörgés is elhal, és csak utána vette fel a kagylót.

 – Halló! Tatai lakás – szólt bele.

 – Szia Évike! János bátyád vagyok.

 – Szia János! De rég hallottam a hangodat! Mi van veletek?

 – Megvagyunk, dolgozunk, szaladnak a napok. Hanem pont ezért hívlak. Nem volna kedvetek jövő hét végén lejönni hozzánk? Nem kertelek, szüreteléshez kell a segítség.

- Jánoskám, megbeszélem Gáborral, de azt hiszem nem lesz akadálya. Készülünk már nagyon régóta. Anya, apa jól vannak...?

 – Jól, szerencsére. Mindkettő egészséges, mint a makk.

 – Ezt jó hallani, főleg az ő korukban. Rendben akkor beszélek Gáborral, és holnap visszahívlak. Ne haragudj, leteszlek, mert a bejárati csengő is szól.

 – Szia. Jók legyetek, mindenkit üdvözlők. Ágicát és a gyerekeket és persze Anyust, Apust.

 – Én is Gábort, gyerekeket.

 

A gépkocsi lelassított és befordult a bekötőútra. A kis faluba csak ez az egy út vezetett, így, aki itt bekanyarodott az máshova nem is mehettek csak ebbe a zsákfaluba. A település a dombra felkúszva húzódott végig, ezért szinte minden házból lehetett látni, ha valaki közeledett.

János a verandán állt és szemével a kertkapuig kísérte a közeledő gépkocsit. Szélesre tárta a kaput és mutatta, hogy az érkezők befordulva az udvarra, hova álljanak.

 – Örülök, hogy ilyen hamar ideértetek! Későbbre vártunk – köszöntötte nagy ölelésekkel a kocsiból kikászálódó húgát és annak családját.

 – János! De örülök, el sem hiszed.

 – Kerüljetek beljebb – invitálta a házba férfi a vendégeket. A két család - mint régen, most is a konyhában telepedett le. Hosszas mesélésbe kezdtek, kivel mi van, hogy vannak a rég nem látott rokonok, ismerősök. Eközben beállítottak a két testvér szülei. Évi könnyes szemmel borult apus és anyus nyakába. Késő estig folyt a disputa, János előbb a tavalyi borból, később a saját készítésű mézespálinkával kínálta a vendégeit. Vacsorára friss falusi kenyérrel, szalonnával és kolbásszal kínálta őket.

 – Saját füstölés – dicsekedett János, majd áldomásra emelte poharát, úgy kérdezte:

 – Veletek mi van? Mindenkiről mesélsz, csak éppen magatokról nem mondasz semmit.

 – Nincs velünk semmi különös – válaszolt villámgyorsan Éva. Inkább azt mutasd meg bátyus, hol fogunk aludni?

 

 – Ébresztő! Már mindenki talpon van – harsogta János. Éva álmosan hunyorgott.

 – Mennyi az idő?

 – Ne az időt kérdezd, gyertek reggelizni.

Éváék hamar összeszedték magukat, és mint régen a konyhában ültek, és jóízűen falatoztak. Az asztal roskadozott a finom falatoktól. Resztelt máj, körözött, padlizsán krém, sonka, kolbász, paprika, paradicsom, hagyma, és a tegnapi jóízű kenyér, amely most is olyan friss volt, mint előző nap.

 – De finom itt minden – szaladt ki Bálint, Éva kisebbik fiának a száján akaratlanul.

 – Egyél kisöreg, de ti is ám, mert délig nem lesz mód csipegetni.

Reggeli után felkerekedett a két család. Mindenki fogja a vödrét, kését vagy metszőollóját is irány a hegyoldal. Éviék is beálltak egy sorba és szorgalmasan, bár gyakorlatlanul kezdték szedni a szőlőfürtöket. János, és Gábor puttonyozott. János minden fordulónál egy kis anekdotát adott elő. A gyerekeket azzal ijesztgette, hogy jönnek a darazsak, vagy ha ügyetlenek lesznek, lemetszik az ujjhegyüket. Szerencsére a két gyerek nem tett kárt magában, azonban a darazsak valóban megjelentek. A hegyoldal azonban ettől függetlenül is olyan, mint egy megbolydult méhkas.

Ahol megtelt a vödör egyből kiabálták: – Puttonyooooooos!

Persze mindenki megkóstolt egy-két fürt szőlőt. Évi és a gyerekek kezén csurgott végig az édes lé. Amikor meg rászáradt, ragadt a kezük.

 – Hékás! A jövő évi boromat eszed meg – ugratta János a húgát. Évi nevetve válaszolt valamit, de egy hangos kolompolás elnyomta a hangját.

Megjött a faluból az utóvéd az ebéddel, ami jelen esetben egy traktor, amely egy gulyáságyút húzott maga után. A kiadós leves mellé, bukta vagy pogácsa dukált. Ebéd után még egy kis pihenés, beszélgetés, a falubeliek egymást ugratták, de kijutott belőle Éváéknak is.

 – Aztán drága nagyságának, hogy ízlik a vidéki munka? – kérdezte egy helybéli férfi, de hangjából kiérződik, hogy semmi bántó szándék nincs benne.

 – Péter, ne nagyságázz engem. Ismerjük egymást gyerekkorunk óta. Vagy már elfelejtetted, hogy a templom mögött csókolóztunk?

Erre aztán kitört a nevetés, ment a tréfálkozó adok-kapok. A disputának Mária asszony, János felesége vetett véget:

 – Emberek, irány a munka, vagy éjszaka is szedni akarjátok? Akinek nem ragadt össze a két keze az nem hagyhatja abba a munkát-

Így aztán felkerekedtek a falubéliek, és persze Éváék is, aki bár fáradt de élvezte a jó levegőt, a vidám embereket, a szőlő ízét. A két gyerekéről is elmondható, akik persze néha a sorok között kergetőztek a többi falubéli fiúval és leánnyal.

Szürkülni kezdett, mire végeztek. Éva alig érezte a kezeit és a lábait, Gábor a sajgó vállait dörzsölgette. Lassan bandukoltak hazafelé, bár János nógatta őket, hiszen még van tenni való. Vacsora után a gyerekeket lefektették, a felnőttek pedig mentek a présházba, a férfiak nekiálltak préselni a szőlőt, a nők a kádakat mosták ki. Egyszer csak János és a Péter hátulról elkapta Évát, lerángatták a cipőjét, és egy szőlővel teli kádba nagy lendülettel beledobták.

 – Hugi! Gyerünk taposni a szőlőt. Le kell dolgozni, amit egész nap felfaltál.

 – Na hiszen, azt a pár szemet sajnálod  – válaszol nevetve Éva és nekiállt szorgalmasan taposni a szőlőt. Mindene ragadt és csurom szőlőlé, volt mikor kimászott a szőlős kádból.

 – Nem tudtam, hogy még így is préselik a szőlőt. Ilyet eddig csak képen láttam.

 – Hugi! Nem vetted észre, hogy csak te vagy a kádban. Ez amolyan beavatás volt – válaszolt János, de ekkor már mindenki nevet.

Jócskán benne voltak az éjszakában, mire Éva és Gábor ágyba került. Mindketten hulla fáradtak voltak, két szót váltottak, és már aludtak is.

 

Az éles kukorékolás lassan jutott el a tudatáig. Éva kinyitotta a szemét, hogy megnézze az órát.

 – Atya világ. Valaki lője le azt a kakast.

 – Mennyi az idő – mordul fel mellette Gábor.

 – Még nincs öt óra.

Az álom azonban már elszállt, így hát Éva kikászálódott az ágyból. Megmosakodott, felöltözött, és magában elhatározta, meglepi bátyját és csinál reggelit. Előtte azonban körül akart nézni az udvaron, egy kis friss levegőt szívni. Ahogy kilép az ajtón, meglepetten látja, hogy a hátsó kert felől János jön, mellette Mária a felesége.

 – Hát ti?

 – Mi? Hogy érted?

 – Csodálkoztam, hogy már fent vagytok.

 – Az lenne a meglepő, ha még ágyban lennék. Én a disznókat etettem, Marika meg a baromfit. Tudod, itt nem úgy van, mint városon. Itt, ha dolog van, akkor csinálni kell. Ha meg nincs teendő, akkor keresünk.

Éva szó nélkül sarkon fordult és bement, reggelit elkészíteni. A reggeli csöndben feszült hangulatban telt el. Amikor mindenki befejezte az evést Évi, leszedte az asztalt és nekiállt elmosogatni. János téblábolt egy darabig, majd Évi elé állt.

 – Hugi! Nem akartalak megbántani, nagyon szeretlek téged is meg a családodat is Gábort tisztelem és felnézek rá. Ismersz, ami a szívemen az a számon. De én akkor is azt mondom, már meg ne sértődj, csak könnyebben éltek ti ott a városban. Szép lakásotok van, jó munkátok, hát csak ne irigyelj minket, mindenért keményen megdolgozunk.

Éva a bátyja szemébe nézett majd a székre roskadt, az asztalra borult és hangos zokogásban tört ki.

János esetlenül állt húga mellett, végül csak kibökte:

 – Na hugi, mi a baj?

 – Hogy mi a baj? – hüppögött a nő. Csak az baj, hogy egyáltalán nem élünk szépen ott a nagyvárosban! Nekem egy éve nincs munkám, Gábornak négy hónapja mondtak fel, és azt a csodaszép lakást két hét múlva elárverezik. Nem lesz hova mennünk. Ennyit a mi csodaszép életünkről. Egyik napról a másikra élünk, filléres gondjaink vannak! Ahhoz, hogy lejöjjünk kölcsön kellett kérni benzinre, és fogalmam sincs, miből adjuk vissza. Ez a baj! Érted bátyó? Meg az, hogy az a mocskos bank kitesz minket az utcára, mert három hónappal el vagyunk maradva! Mert első a profit, és az emberek nagy ívben le vannak szarva. Csak ennyi a baj! Olyanok ezek a bankok, mint a paraziták. A vérünket szívják az utolsó fillérünkből is kiforgatnak, és, és... – Évából csak dőlt a panasz végül azonban újra fuldokolva zokogni kezdett.

A kis konyhára zavarodott csend borult, csak Éva fojtott sírása zsongott a levegőben. János krákogva szólalt meg.

 – Hmm... Ne haragudj hugi, ezt nem tudtam.

Éva összeszedte magát, megtörölte a szemét, felállt és a bátyja szemébe nézett.

 – Tudod bátyó, az ember ilyennel nem nagyon dicsekszik. Pedig nincs ezen mit szégyellni, ha csak azt nem, hogy becsületesek vagyunk, és nem lopunk, hazudunk. És én őszintén mondom neked, olyan csodálatos érzés volt tegnap köztetek dolgozni, érezni, hogy szükség van a munkámra.

János megvakarta a fejét.

 – Most legszívesebben felpofoználak. Miért nem szóltatok!? Mi a fészkes fenéért nem szóltál!? Hiszen van itt a faluban annyi üres ház, mert az ilyen bolond népek, mint ti is felköltöznek. Ide figyelj húgi, mondok én neked valamit. Na persze végig kell ezt alaposan gondolni, de gyertek haza. Nem ti vagytok az elsők, akit a, – hogy is mondtad? Parazita bankok földönfutóvá tettek. Milyen találó – nevetett János.

 – Gyertek haza.

 – És mit fogunk csinálni? Miből élnénk meg?

 – Földet művelsz! Hiszen a véredben van. Láttam, ahogy tegnap dolgoztál. Nem olyan régen a papa mondta, hogy az örökségünket odaadnák, mármint a földet, amit majd örökül hagynak ránk, mert ők már nem tudják művelni. Lenne itt annyi munkátok, csak győzzétek. Na persze gazdagok nem lesztek soha. Tudod, aki a földet műveli az nem lesz gazdag soha.

 – Dehogynem... Tudod bátyó, a szőlő íze tegnap, azt nem tudom elmondani, milyen gazdaggá tett!