Az öregember a fotelben ült és az unokáit nézte. Kint ragyogóan sütött a nap, és kellemes május délelőtt volt. Kétszer egy évben jött így össze a családja. Karácsonykor és az Ö születésnapján. Az évek folyamán szertartásossá vált ez a két alkalom. Szerette ezt a napot, amikor együtt volt a család.

A kisvárosban megbecsülés és tisztelet övezte. Egész életét itt élte le, csak a katona idő és az egyetemi évek alatt volt távol a várostól. Az egyetem után hazatért és a gépgyárban helyezkedett el, végig járva a szamárlétrát, és mint főmérnök ment nyugdíjba.

A rendszerváltás után a gépgyár igen nehéz helyzetbe került. Amikor megvette egy német befektető a dolgozók nagy részét elbocsátotta, ekkor ment az öregember is nyugdíjba. Pedig a kisvárosnak mindig is a gépgyár biztosította a munkahelyek jelentős részét. Az elmúlt években a gyár csak vegetált, míg végül idén januárban gazdát cserélt. Azóta valami jó irányú változás érezhető volt, igaz az új tulajdonos egyszer sem tette tiszteletét a gyárban.

Az öregember ennek ellenére el sem tudta képzelni, hogy ne itt éljen. Amikor a gyerekei felnőttek és kirepültek a családi fészekből nehéz szívvel vette tudomásul, hogy mindegyikük a családalapítás során messze került az atyai háztól, de még a várostól is.

Két fia és egy lány volt. Az idősebb fiú jól menő ügyvédként egy alföldi kisvárosban él. Az öregember büszke volt rá, hiszen munkájában és magánéletében is sikeres volt. Szép családja, két lány és egy fia volt.

A lányából orvos lett és férjével valamint két fiával a fővárosban lakott, és Ö is sikeresnek mondhatta magát.

A legkisebb gyerekük volt az öregember szívfájdalma. Mindig is öntörvényű akaratos gyerek volt. Későn született és szerinte elkényeztetett gyerek lett. Szerette volna, ha a városban marad, és a gépgyárba helyezkedik el. De a fiú a szülök minden tiltakozása ellenére tizenkilenc évesen feleségül vett egy nála idősebb elvált asszonyt és elköltözött otthonról.

Az öregember az óta nem látta a legkisebb fiát. Azt tudta, hogy néhány évvel később elvált a feleségétől, de semmi egyéb hír nem jött felőle. Ennek tizenöt éve már.

Az öregember felkelt a fotelből és kisétált a teraszra. A felesége az ebédhez terített, és a menye segített neki. A lánya biztos a konyhában tüsténkedik, gondolta. A fia és a veje a kertben beszélgettek. Oda akart sétálni, de félúton egy hang állította meg.

            - Adjon Isten Józsi bátyám.  - köszönt rá a szomszéd a kerítés túloldaláról.

            - Látom megint együtt a család. - kedélyeskedett a férfi az utcáról.

            - Üdvözlom Karcsikám. Hogy van? - kérdezte az öregember.

            - Köszönöm Józsi bátyám remekül.

- Képzelje mi történt Józsi bátyám.

- Itt volt a Gépgyár tulajdonosa. És tárgyalt a vezetőséggel.

- Meséljen Karcsikám. - válaszolt izgatottan az öreg.

- Nem tudok én se többet Józsi bátyám.

- Ezt is a kocsmában hallottam a Szepi bácsitól. - mondta szomszéd.

- Egyebet nem mondott a vén boros kancsó? -

- Nem! És azt se tudom, hogy ezt kitől tudja? - válaszolt a szomszéd.

- Hm! Lehet, hogy csak fantáziál. - mondta az öregember

- Ha egy kicsit iszik, össze-vissza beszél.

- Hát ezt nem tudom. De most már megyek is Józsi bátyám. - köszönt el a szomszéd

- Isten áldja Karcsikám. - köszönt az öreg is.

Az öregember megfeledkezve, hogy a fiához és a vejéhez akart leülni a kertben, egy kicsit tanácstalanul téblábolt, majd megindult vissza a terasz felé. A teraszon az asszonyok pont végeztek a terítéssel, és bár nem tudta megmondani de valami furcsa volt ebben a megterített asztalban is. Visszaballagott a szobába, leült a fotelbe és elszundikált.

Amikor felriadt az unokák már nem voltak a szobában, így hát kikecmergett a fotelből. A beszűrődő zajokból könnyedén megállapította, hogy mindenki a teraszon ül és rá várnak. Nyilván nem akarták elkezdeni az ebédet nélküle. De vajon miért nem szóltak?

Ahogy kilépett a teraszra földbe gyökerezett a lába. A legkisebb fia állt vele szemben, mellette egy feltűnően csinos nő és két gyerek. Egy nyolc év körüli fiúcska és egy négy éves forma kislány.

            - Szerbusz apa. - köszönt rá a fia.

- Engedd meg, hogy bemutassam a feleségemet, és a gyerekeinket.

Az öregember kényszeredetten kezet fogott a fiával és menyével. Becsapottnak érezte magát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy rajta kívül mindenki tudta ma itt lesz a legkisebb fia is a családjával. Valószínűleg ismerték is a fia családját, talán már találkoztak is korábban.

A kényszeredet csendet a felesége, Margit asszony törte meg.

            - Kérlek benneteket, üljetek asztalhoz, mert elhűl az étel.

            - Mindenki a megszokott helyére üljön.

- Ti oda üljetek az asztal végére. – mondta az asszony a kisebbik fiának és megyének.

- A gyereket most külön asztalhoz kerülnek, mert nem férünk el másképpen.

Az ebéd elég feszélyezett hangulatban zajlott. Hiába próbálták oldani a feszültséget, érezni lehetett, hogy az öregember vérig van sértve és egyhamar nem fog megbékélni, hogy a háta mögött összeesküvést szőttek. Sem az ebédhez kínált bor, sem pedig az ünnepi torta, rajta a hetvenötös számgyertyákkal, nem oldotta a hangulatot.

Az öregember ült a fotelben és nézte a fiát és annak családját. A szíve legmélyén nem is haragudott rá, de hogy eltitkolták a jöttét az nagyon bántotta. Miért gondolja róla mindenki, hogy egy kőszívű öregember. Egyszer csak arra lett figyelem, hogy a fiának szőke kislány a fotel mellett áll és Öt nézi.

            - Nagyon örülök, hogy Te vagy a nagypapám, - cserfeskedett a kislány.

            - Tudod a másik nagypapám tavaly meghalt, pedig nagyon szerettem.

            - És most nagyon ürülök, hogy újra van nagypapám.

            - A papa mondta, hogy te nagyon kedves nagypapa vagy, és én nagyon foglak szeretni.

Az öregember szemeibe könny szökött. Fölemelte a kislányt magához ölelte, és jobbról, balról megcsókolta. A kislány apró karjaival átölelte a nagyapját és csattanos puszit nyomott az öregember borostás arcára.

A szobában lévők szinte egyszerre hangos nevetésben törtek ki. Az öreg kikecmergett a fotelból nyakában a kislánnyal és megölelte a fiát majd a menyét is.

Margit asszony pont a kávét hozta be, és csodálkozva nézte a sok mosolygós arcot. Amikor a lánya elmondta mi történt, úgy érezte mázsás kő esett le a szívéről.

            - És mivel foglalkozol? Mi a szakmád? - kérdezte a fiát az öreg miközben a habos kávét szürcsölte.

            - Gépészmérnöki és közgazdász diplomát szereztem. - felelte a fiú.

            - Az áldóját. Két diplomád is van. Ezt nem gondoltam volna. - csodálkozott az öreg.

            - Ha bele gondolok, túl tettél mindegyik testvéreden, sőt rajtam is.

- Mindig is a műszaki emberek vitték előre a világot. Tudod jól, hogy milyen nagyra tartom a szakmámat. Örülök, hogy te is ezt választottad és remélem, hogy olyan sikeres leszel, mint én voltam.

- Igaz az én tudásomra nem tart igény senki sem, jön néhány tejfölös szájú suhanc és az öreget, már rakják is talonba. - kesergett az öreg.

- Pedig ennek a városnak mindig a gépgyár adta megélhetését. A háború után a két kezünkkel építettük újjá a gyárat. Fiatal kölök voltam és látástól vakulásig dolgoztam.

- De kit érdekel ez. Jön egy német, megveszi a gyárat azután a dolgozókat elbocsátja.

- Amit lehet, bezsebel és néhány év múlva,  ripsz-ropsz eladja.

- Az emberek, ha van is munkájuk egyik napról a másikra élnek. Ha meg munkájuk sincs, csak vegetálnak.

Az öregemberből csak dőlt a panasz nem törődve, hogy esetleg ezzel megbánt valakit. Látszott, hogy nagyon a szívén viseli a gépgyár sorsát. Valószínűleg még jó ideig kesergett volna, ha a legkisebb fia kissé tiszteletlenül a szavába nem vág.

- Nekem volna néhány ötletem! - mondta a fia. Édesapám te tudnád, mit kellene tenni a gépgyárral? - kérdezte

- Majd pont te ötleteidre várnak itt! - fortyant fel az öreg. Bizony én tudnám, mit kellene csinálni. Hiszen ismerem gyárat az utolsó műhely szegletig.

- Édesapám eljönnél hozzám tanácsadónak? - vágott ismét apja szavába a fiú.

- Tehozzád? - nyílt tágra az öreg szeme. Nem megyek én már sehova innen. És különben is miféle tanácsadó lennék én tenálad? És egyáltalán miért járatod velem a bolondját. Vagy azt akarod, hogy újabb tizenöt évig nem beszéljünk.

- Pedig ha bele gondolok, azért még én is tudnék tanácsot adni.

- De nem kell az ilyen vén csont már sehova.

- Egyáltalán van neked rendes munkád, vagy csak úgy elvagy a világban?

Az öregember nagyon bele lovalta magát, hogy a fia a bolondját járatja vele. De a fiú nem várt határozottsággal megint apja szavába vágott.

- Édesapám vedd már észre, hogy nem vagyok gyerek. Én a legkomolyabban kérdeztem, hogy eljönnél e hozzám tanácsadónak, mégpedig ide a gépgyárba!

- Akármennyire hihetetlen én egy jól menő vállalkozó vagyok és idén januárban megvettem a gépgyár többségi tulajdonjogát. Enyém a gyár 85% tulajdon joga.

- Korszerűsíteni akarom a gyárat. Új csarnokot építeni. Ennek a forrása részben saját erőből részben banki hitelből történne. De ehhez jó szakemberekre van szükségem. És nem csak fiatalokra, hanem olyan rutinos műszaki vezetőkre, akiknek a fejükben van a szakma. Ezért gondoltam rád. Tudom, hogy nagy segítség lenne a gyárnak a puszta jelenléted is.

Az öregember csak nézte a fiát és nem hitt a fülének. Még, hogy ez a gyerek megvette a gépgyárat, és hogy jól menő vállalkozó? - gondolta, de tudta, hogy a fia most nem a bolondját járatja vele, és valami megfoghatatlan melegséget és szeretett érzett.

- Persze, hogy elmegyek! - csapott a felé nyújtott tenyérbe.

- Soha szebb születésnapi ajándékot nem kaptam még.