A dombormű 

Még lebegett az álom és a valóság között. Tudat alatt kapaszkodott az álomba, mert a tudatalattija érzékelte az álom szépségét, de ugyanez a tudatalatti már érzékelte a valóságot is.

Kinyitotta a szemét és elhessegette az álom mámorát. Nézte a mennyezetről lelógó csillárt, a faliórát, ami még inkább visszatérítette a való életbe.

Tudatosult benne, hogy fel kell kelni és neki kell kezdeni a napi rutinfeladatoknak. Tusolás, fogmosás, öltözködés, reggeli készítés. A gyerekeket kelteni kell és elindítani az iskolába. Végiggondolni a teendőit. Délelőtt az önkormányzatba kell menni, utána bevásárol és főzni kell valamit, amit a gyerekek is szeretnek, délután talán kicsit tud dolgozni. Persze csak akkor, ha Patrik és Kitti nem rohan be hozzá, hogy segítsen, mert nem érti a házi feladatot. Tamás az élettársa elutazott pár napra Franciaországba, hogy tárgyaljon legújabb könyve megjelenésről. én.

Amikor végre a gyerekek elmentek az iskolába, nekiállt összepakolni és akkor hirtelen eszébe jutott az álom. Egészen pontosan az álomnak egy részlete, melyben belép egy épületbe és az előcsarnokban egy hatalmas dombormű fogadta a látogatókat. Behunyta a szemét és felidézte a részleteket. Álmában pontosan látta az alkotás minden részletét. Gondolatai kavarogtak és egészen lázba jött.

„Meg kell csinálnom ezt a kerámia domborművet” – gondolta és mindent félbehagyva, átment a műtermébe. Egy A3-as rajzlapot vett elő és sebesen rajzolni kezdett. Időnként behunyta a szemét, hogy felidézze az álmában látott képet. Amikor elkészült a rajzzal akkor eszmélt rá, hogy késésben van. Kapkodva szedte össze holmiját és rohant, hogy el ne késsen az önkormányzattól. Nem tudta milyen ügyben keresik csak egy semmitmondó levelet kapott a kulturális főosztálytól. 

* * *

Ida szabadúszó volt. Ismert keramikus-művészként élte az életét, közel a negyvenhez elvált nőként, két gyerekkel. Anyagi gondjai nem voltak, életét pedig a munkája tette teljessé. Élettársi kapcsolatban élt egy ismert íróval, aki óriási siker küszöbén áll, hiszen komoly esélye van, hogy legújabb könyve megjelenjen Franciaországban.

A hirtelen reggeli alkotóvágy eredményeként, jókora késéssel érkezett az önkormányzatba. Többször járt már az épületben, tudta hol találja meg a kulturális főosztályt. Felért az emeletre és megkereste a szobát ahova az idézése szólt. Bekopogott és belépett. Egy vele egykorú nő ült az íróasztal mögött.

– Jó napot! – köszönt Ida, ahogy belépett a szobába. – Benkő Ida vagyok – nyújtotta át a kezében lévő levelet.

– Üdvözlöm kedves Ida. Már azt hittem nem jön. Fáradjunk át a tárgyalóba, és szólok a főnökömnek is

Beültek és Ida oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság. A levél alapján valami elmaradt adóra vagy egyéb pótolandó hiányosságra gondolt, melyet nem teljesített az önkormányzat felé. Csakhogy akkor nem a tárgyalóban ültetik le, és főleg nem a főnökkel kell tisztázni a vitás kérdést.

– Üdvözlöm kedves Ida! Horgos András vagyok az önkormányzat kulturális főosztályának vezetője – köszöntötte a belépő jól megtermett, jelentős túlsúllyal bíró férfi. Az ötven feletti ember széles tokája rengett, ahogy beszélt és Ida alig bírta megállni, hogy fel ne nevessen.

– Nem tudom értesül-e róla, de kerületünk egy igen jelentős összeghez jutott, hogy a kerületi művelődési házat felújítsuk. Ami valljuk be nagyon ráfér az épületre. A tervek nagyjából el is készültek, és itt került a képbe ön. Szeretnénk, ha az előcsarnokba a belépő vendégeket valami egyedi látvány fogadná. Arra gondoltunk, hogy egy monumentális kerámiadombormű kerülhetne a bejárattal szembeni falra.

– Szégyellem, de nagyon rég jártam a művelődés házban. Ezért kérdezném, mekkora az a felület.

– Az előcsarnok teljesen át lesz építve. A domborművet a földszintről és a félemeleti kerengőből is meg lehet majd tekinteni, ami ugye még nincs meg, mert ehhez jelentős bontás és átépítés szükséges. Az így kialakított térbe egy 6 méter magas és 15-20 méter széles alkotást képzeltünk el.

– Atya világ – bukott ki önkéntelenül Idából. – Ez óriási. Soha nem csináltam ekkora kerámiát. Magában viszont azt gondolta: „hiszen ezt álmodtam meg az éjjel”.

– Ez az „Atya világ” ugye nem azt akarja jelenteni, hogy kikosaraz minket? – kérdezte a férfi.

– Természetesen örömmel vállalom, de ehhez részletes terveket kell csinálnom – válaszolta Ida.

– Örülök, hogy elvállalja ezt a valóban hatalmas munkát. Kérem, csináljon egy költségvetést, és valamiféle tervet az alkotásról. Természetesen itt szabad kezet kap, csak az lenne a kérésünk, hogy a kompozíció valamilyen formában utaljon a művészetre.

* * *

Ida hatalmas elánnal vetette magát a munkába. Még aznap a reggel elkészített vázlat alapján, nekiállt egy részletes rajzhoz. Ez alapján tervezte meg a kerámia domborművet és csinálta meg a költségvetést. Ő maga is meglepődött milyen horribilis összeg jött ki, és meg volt győződve, hogy az önkormányzat lemond a kerámia domborműről. Esetleg más valakit bíznak meg a munkával. Így aztán igen csak meglepetésként érte, hogy simán elfogadták az ajánlatát, sőt az előcsarnok két oldalfalára is rendeltek két kisebb alkotást. Tekintettel a munka nagyságára még előleget is kapott, miután jelezte a hivatalnak, ekkora összeget képtelen meghitelezni. 

A munka megkezdődött és a nő szinte látástól vakulásig dolgozott. Beáldozta a szombatokat és a vasárnapok egy részét is. Ennek persze a gyerekek és Tamás nem nagyon örültek.

Művészeti körökben hamar híre ment, hogy micsoda nagyszabású munkába kezdett. Ida, aki országos hírű keramikusnak számított, nem kevés irigyet szerzett magának. A nő volt férje, aki szintén művész, – festő – volt, több ízben meglátogatta, de Ida bár udvariasan fogadta, neki sem mutatta meg a készülő alkotást. Egyedül élettársát, Tamást avatta be minden részletbe, aki ugyan figyelemmel hallgatta, de bevallotta, hogy mivel nem ért hozzá így aztán tanácsot sem tud adni.

A pótlólag megrendelt két oldalsó dombormű szorosan kapcsolódtak a nagyobbik kompozícióhoz, mint egy kiegészítve és lezárva annak mondanivalóját.

* * *

Negyedik hónapja dolgozott az alkotáson, és a kerámialapok néhány kivétellel elkészültek. A hiányzók is csak a két oldalsó képből vártak arra, hogy megformázzák őket. Az égetés is jól haladt az előégetésen minden meglévő kerámialap áteset, és a mázas égetés nagy része is elkészült. Hogy lássa a munkája eredményét ahol csak lehetett kirakta az alkotás egy részletét. A garázsban a nappali egy részén, az emeleti szobában, ami vendégszobaként funkcionált, sőt a hálószobában is. Persze megtehette volna, hogy az udvaron egybe kirakja, de félt, hogy hamar lába kélne a lapok jó részének.

Két hét múlva elkészült az utolsó kerámia, szépen mázasan kiégetve. Másnap a nő felhívta a vállalkozót, akivel korábban megegyezett a fuvarozásban. A szállítás viszonylag zökkenőmentesen zajlott le, mindössze három kerámialapot törtek el a munkások. Ida ennél jóval többre számított.

Megegyezett egy barátja által ajánlott kőművessel. A mesterrel és annak segédjével láttak neki a helyszíni munkának. Korábban a nő csak néhány fali-domborművet csinált, de a kőműves mester megnyugtatta.

– Bízza csak ránk nagysága, úgy felrakjuk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csináltunk már ilyet, igaz ekkorát még mi sem, de ez csak abban különbőzik a többitől, hogy tovább tart. Magácska csak üljön le szembe a fallal, és mondja, mikor melyik kerámialap következik.

Az persze csak természetes, hogy Ida ki se bírta volna, ha csak ül és irányit. Hiába mondta a mester, hogy azért van itt a segéd, hogy hordja az kerámia téglákat és keverje hozzá a maltert. A nő ugyanúgy hordta a kerámia lapokat, amit kisebb részletekben előre kirakott. Nézte a lapok hátára írt betűket és számokat, – mikor melyik következik – és amiről csak ő tudta mit jelentenek. Bújta a vázlatait, de ha úgy alakult még a malteros vödrös is cipelte, igaz az állványra már képtelen volt felrakni. A dombormű lassan testet öltött, és aki csak arra járt ámulva állt meg és csodálta. Egyik nap Ida megbeszélte a mesterrel, hogy később jön, mert be kell fejezni azt a pár darab kerámiát, ami a szállítás és a helyszíni munkák során eltörött, és amit Ida újra csinált. Majdnem három óra volt mire a művelődési házba érkezett.

– Itt volt egy úr – mondta kőműves mester. – Azt hiszem a volt férje, hiszen valamelyik nap mesélte, hogy elvált és most az élettársával él. Azzal az íróval, akinek a könyveit a feleségem annyira szereti. Szóval a lényeg, hogy nagyon morgott valamiért. Azt mondta holnap újra eljön.

Ida csodálkozva mélyedt magába.

„Mi a fenét keresett itt János? Biztos megneszelte, hogy milyen jelentős munkát kaptam és most eljött pocskondiázni”

Másnak valóban megjelent Ida volt férje.

– Szép lesz – mondta a férfi furcsa kissé gúnyos hanglejtéssel. – Csak azt mond meg nekem drága Ida, honnan vetted a kompozíció ötletét.

– Megálmodtam! De miért kérded ezt ilyen furcsán?

– Igen! Furcsán kérdezem, mert ezt te nem megálmodtad, hanem elloptad. Méghozzá az én egyik festményemről, amit alig két hete fejeztem be.

– Na, ne! – bukott ki megdöbbenve Idából. – Te engem plágiummal vádolsz.

– Iduskám, én csak a tényeket mondom. Az pedig tény, hogy én ezt már megfestettem.

– Engem te ne Iduskázz! Én nem voltam a műtermedben amióta elváltunk, honnan tudhatnám, mit festesz, és mit nem? Én ezt a kompozíciót igen is megálmodtam.

– Az engem nem érdekel, de én akkor is azt állítom, hogy ezt már előtted megfestettem. Ha nem hiszed, gyere, nézd meg. Tanúim is vannak, akik ezt bizonyítják, ha kell a bíróság előtt is.

A bíróság említésére a nőn bénultság vett erőt. Eszébe jutott a válásuk során mennyit járt bíróságra, és a volt férje milyen csúnyán bánt vele.  

János elment, de Idában a rossz érzés ott maradt. A kompozíció elkészült és Ida annyi dicséretet kapott, hogy elhalványult benne Jánossal történt konfliktus. Néha azért felötlött benne, és nem értette volt férjét. Sok rosszat el lehetet róla mondani, de azt, hogy valótlant állítson azt nem. Viszont a művésztársak áradoztak az alkotásáról. Aki egy kicsit is számított a képzőművészeti szakmában az gratulált neki. Még az irigy szakmabeliek is elismerték, hogy csodálatosat alkotott. Így az után a Jánossal történt vita miatti rossz érzése háttérbe szorult.

A megnyitóról szinte minden TV csatorna közölt tudósítást, kiemelve Ida alkotását. Pár hét elteltével Idának átutalták a fali kerámia árát, ami számár horribilis összeg volt, és ami nagyon is ráfért a nőre, mivel a korábbi előleg rég elfogyott, és gyakorlatilag a tartalékjait befektetve fejezte be a munkát. Fáradtnak, de boldognak érezte magát, a siker kárpótolta. Most azonban elhatározta, hogy elutazik valahova Tamással és pihennek pár napot.

Ida lassan két éve élt együtt Tamással, akit a nő gyerekei is elfogadtak. Amikor a gyerekek az apjukkal töltötték a hétvégét, akkor gyakran elutaztak. Így tettek most is, Ida befizetett egy hosszú hétvégére egy elegáns négycsillagos wellness hotelbe, és ezúttal a nővérét kérte meg, hogy jöjjön át és vigyázzon a gyerekekre. 

* * *

Ida valósággal kivirult a hosszú és fárasztó munka utáni lazításban. A vasárnapi haza utat előre eltervezve egy kis kitérőt tettek, hogy egy közeli városkában ebédeljenek, azonban alig szálltak ki a főtéren kocsijukból, Ida belebotlott egy művésztársába. A férfi azonnal gratulál Ida sikeréhez, majd elmesélte, hogy a közelben lévő művészeti táborban vezet egy kurzust és azonnal meghívta, hogy látogassák meg, akár ott is ebédelhetnek. A két ember némi rábeszélés után beadta a derekát és elindultak a táborvezető kocsija után. Az úton elmesélte barátjának, hogy nagyon szimpatizál a művész társával, mert egy korrekt ember, és amit mond, azt mindig a jobbító szándékkal teszi.

Korán ebédeltek és bár a táborvezető marasztalta őket, hamar elköszöntek és indultak haza, de Ida megígérte, hogy telefonálni fog, és ha lesz, egy kis ideje újra meglátogatják.

* * *

Nézte a levelet, amit a Művelődésügyi minisztériumból küldtek, és valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Hallotta suttogni, hogy az október 23-i ünnepi kitüntettettek névsorába  felvetették az ő nevét is, ugyanakkor azt is megsúgta egy barátja, hogy a férje áskálódik ellene és mindenhol hangoztatja, hogy plagizált és az ő ötletét használta fel művelődési házban készült alkotásnál. A rossz érzését fokozta, hogy tudta a levél aláírója János régi jó barátja.

A jelzett napon korán kelt, és amikor a gyerekek elmentek iskolába nekiállt készülődni. Tamás nyugtatta, de Idának nem volt kétsége afelől, hogy a volt férje plágium vádja miatt hívatják. Magában előre pontosan megtervezte mit fog mondani. Egy mutatós kosztümben, vajszínű blúzban és ugyan olyan színű tűsarkú cipőben ment. Tudta, hogy minden férfi szem megakar rajta, de most épp ez volt a célja. Előző nap fodrásznál volt, természetesen azt is a mai nap miatt ütemezte be. Indulás előtt megnézte magát az előszobai nagytükörben és tömören csak annyit mondott magának:

– Jó lesz. Jó lesz, és remélem, megpukkadtok.

Pontosan érkezett, az emeletre felérve a titkárnő egy tárgyalóba vezette. Magában még egyszer átgondolta mit fog mondani, de már nyílt is az ajtó és Péter lépett be, nyomában Tamás.

Ida bemutatkozott Péternek és várta, hogy férfi kezdje meg a tárgyalást.

– Gondolom sejti miért hívattuk?

– A fali kerámia a miatt, vagy nem?

– Pontosan. Biztos hallott róla, kedves Ida, önt egy igen magas állam kitüntetésre terjesztették fel. Ugyanakkor a volt férje megkeresett, hogy ön a fali kerámia ötletét tőle plagizálta.

– Nézze uram! Ezek súlyos vádak, amit be is kell bizonyítani.

– Be is tudom – vágott közbe János, aki ugyan tovább folytatta volna, barátja azonban leintette.

– Kérlek János ne. Mi elmondjuk az álláspontunkat, utána meghallgatjuk Idáét is, és ha azok nem megfelelőek, akkor lehet tovább lépni, azaz bíróságra vinni a dolgot. Illetve megtámadni az állami kitüntetés odaítélését. Azonban Idát jelenleg még megilleti az ártatlanság vélelme.

Idához fordult, úgy folytatta.

– A lényeg, hogy János tanukkal tudja bizonyítani, miszerint a fali kerámia elkészítésé előtt festett egy festményt, amire az ön munkája kísértetiesen hasonlít. Vagyis erős a gyanú, hogy ön ennek a festménynek a hatására az ötlet felhasználásával készítette a munkáját.

– Vagy fordítva – vágott a szavába Ida.

– Legjobb védekezés a támadás – felelte János.

– Nem támadok! Tényeket közlők. Ahogy voltál bátor a művelődési házban tudatni velem, két héttel korábban festetted meg azt az alkotást. Azaz utánam készítetted.

A két férfi értetlenül nézett a nőre. Ida elnevette magát, tudta, hogy győzött. Bátran folytatta.

– Tudjuk mind a hárman, hogy az a festmény, amit te festettél, két-három nap alatt elkészülhet, legyen egy hét. Az én fali kerámiám több mint négy hónapig készült. Mielőtt neki kezdem részletes terveket, vázlatokat csináltam, amit átadtam megrendelőmnek. Ezt te sokkal inkább láthattad, mint én a te festményedet. Nem volt titkos az anyag. Valamelyik művészeti folyóirat írt is róla, és részleteket közölt a tervekből.

János zavarba jött. A két férfi egymásra nézett, de nem tudott mit válaszolni, ezért Ida folytatta.

– Ennek ellenére, én, nem vádollak plagizálással, mert rájöttem, hogy te is én is honnan kaptuk az ihletet. Ott volt a fejünkben a kép évek óta, csak nem jött felszínre.

– Nocsak! Nem is tudtam, hogy fejembe látsz.

– Látom humorodnál vagy – mosolygott lekezelően volt férjére Ida. – Emlékszel arra, hogy nagyjából tíz éve a szüleidnél voltunk nyáron és hazafelé meglátogattunk egy alkotótábort? Két hete újra ott jártam, Kabay Péter hívott meg, a közeli városban találkoztam vele. Most ő vezeti az alkotó műhelyt. A lényeg, hogy amikor megérkeztem és a kocsiból kiszállva, megkerültem az épületet a lábam földbe gyökeredzett, csak álltam és bámultam az elém táruló látványt. Egy hatalmas réten művészek dolgoztak a szabadban. Festettek és egyéb művészeti alkotásokon dolgoztak. Oldalt egy kisebb csoport egy nagy táblára kivetítve, verset elemzett. A réten, padokon elszórva emberek olvastak vagy beszélgettek. Némelyikük talán verset írt. A rét végében egy kis patak csörgedezett, a távolban pedig egy hegy körvonalai varázsolták mesébe illővé a tájat.

– Még mindig nem értelek – mondta János.

– Szerintem egyértelműen ez maradt meg a fejemben, és nyilván a tiédben is. Ezért festetted meg a képet, én pedig készítettem el a fali kerámiát. Amikor megálmodtam, egy a valóságban átélt dolgot álmodtam, meg, és nem a képzeletem szüleményét.

– Érdekes okfejtés, de én erre így nem emlékszem. Arra igen, hogy jártunk a táborban, hogy valóban lázas alkotó munka folyt, úgy irodalmi, mint számtalan képzőművészeti. Emlékszem rengeteg festő volt és néhányan kisplasztikát csináltak. De, hogy ez pont úgy nézett volna ki, mint a festményem, vagy a te kerámiádon arra nem emlékszem, és őszintén szólva nem is hiszem.

– Jó, akkor maradunk az első verziónál, hogy az én fejemben jó három-négy hónappal korábban megszületett az alkotás. Csak, hogy akkor nem nekem kell magyarázkodnom, hanem neked. Vagy elfogadod a második verziót, és hiszel ezeknek a képeknek – azzal Ida elővett a táskájából egy borítékot és abból egy tucat fényképet.

– Tudomásom szerint egy meglévő tájat megörökíteni nem plagizálás, hiszen akkor minden tájkép az lenne. Ezeket az alkotótáborban készítettem, amikor ott jártam. Az élettársam és Kabay Péter tanúsíthatja – azzal az asztalra dobta a képeket.

A két férfi átnézte a képeket, majd megsemmisülve adták vissza Idának.

* * *

– Benkő Ida – hallotta a hangszóróban a nevét, felállt és büszkén ment ki, hogy az őt köszöntő tapsviharban az államfőtől átvegye a Kossuth díjat.

Budapest, 2017. október, 06.