Nem adlak vissza kedvesem

Kézdy nyomozó nagyot sóhajtott. Tudta, hogy nehéz és meddő beszélgetésnek néz elébe. Felvette a telefont és kiszólt a titkárnőjének, hogy küldje be a folyosón várakozó férfit.

   – Jó reggelt Horváth úr! Kérem foglaljon helyet – fordult a belépő férfihez. A másik ember leült, és azonnal ömleni kezdett belőle a panaszáradat. Emez csak hallgatta, majd mikor végre a másik lélegzetvételnyi szünetet tartott, kihasználta a lehetőséget és magyarázni kezdett.

   – Nézze Horváth úr! Elolvastam a beadványát és meghallgattam önt, de azt kell mondjam, semmit olyan érvet nem tudott felhozni, ami indokolná a körözés kiadását.  

   – Mi az, hogy semmit nem tehet? Adja ki a körözést a feleségem ellen!

   – Egyet tehetek, kerestetjük a feleségét, de körözést semmi esetre sem lehet kiadni ellene. A következő a helyzet. A felesége meglehetősen egyértelműen, írásban kinyilvánította, hogy el kívánja hagyni önt. Az erről szóló levelet ön adta át nekem. Semmi jel nem mutat arra, hogy a felesége ellen bűncselekményt követtek volna el, vagy a levelet kényszer hatására írta volna. Továbbá az ön felesége sem gyanúsítható bűncselekménnyel.

   – De elhagyott engem! – csattant fel a másik férfi.

   – Ez nem bűncselekmény. A feleségének joga van akkor és oda mennie, amikor és ahova akar. Természetesen az új tartózkodási helyén be kell jelentkeznie, ez alapján elvileg meg fogjuk találni, és jelezzük neki, hogy ön keresést kért a hatóságtól. Nem körözést – emelte fel a mutatóujját a nyomozó. – Vagyis ha megtaláljuk a feleségét, de ő kijelenti, hogy nem óhajt önnel találkozni, sem megadni a tartózkodási helyét, akkor nekünk ezt tiszteletben kell tartani, és nem hozhatjuk az ön tudomásra.

   – Ez felháborító! – kiáltott indulatosan a másik férfi.

   – Kérem, mérsékelje magát! Tetszik vagy nem ez a törvény. Valószínűleg a felesége külföldre távozott az általa megnevezett személlyel.

   – A szeretőjével!

   – Ez az ügy szempontunkból mellékes. Joga van hozzá, hogy azzal és akkor utazzon el, akivel, és amikor akar.

   – Panaszt fogok tenni a felettesénél!

   – Kérem! Ehhez meg önnek van joga, bár azt hiszem, csak az idejét vesztegeti.

A férfi indulatosan felugrott és egy kurta viszontlátásra kíséretében kiviharzott a szobából.

   – Marha! – mordult maga elé a nyomozó. – Inkább bántál volna jobban az asszonnyal. Szinte biztos vagyok benne, hogy rendszeresen megverted. Váratlanul újra nyílt az ajtó és a férfi indulatos feje bukkant fel.

   – Mondja meg a feleségemnek, hogy ki fogom csinálni! Velem ezt nem teheti meg. Én vagyok a törvényes férje. Ha engem elhagy, azt nem éli túl! – azzal dühtől kivörösödött fejjel indulatosan becsapta az ajtót.

   – Mondom, hogy egy marha – dohogott a felügyelő. Mérgesen becsukta az előtte tornyosuló mappát, a tetejére nyomtatott betűkkel ráírta:

KERESÉST KIADNI

Felállt és átvitte a szomszéd szobába.

   – Zsuzsika! Kérem, írja meg a keresési kérelem kiadásának a papírjait.

   – Igen is főnök! Végzek ezzel a levéllel és már csinálom is.

   – Ha elkészült azonnal hozza be aláírásra.

* * *

Ahogy várható volt, az eltűnt pár nem adott életjelt magáról, és mivel semmi nem indokolta, hogy a rendőrség egyéb lépést tegyen, az üggyel nem is igen foglalkoztak. Az eltűnt nő férje időnként érdeklődött, hol telefonon, hol személyesen. Arrogáns, lekezelő modora miatt a felügyelő pokolba kívánta valahányszor tiszteletét tette.

Elmúlt a Karácsony, a Szilveszter, március eleje volt, kora tavaszi, szép, napsütötte idő. Egyik reggel Kézdy egy helyszíni szemle miatt később ért be az irodájába. Amikor belépett, titkárnője felpattan és széles mosollyal újságolta:

   – Főnök! Az osztrák rendőrség értesítést küldött, hogy megtalálták a Horváthnét és Varjas Pétert, akivel elutazott tavaly novemberben. Kinyomtattam az e-mailt, és a fényképeket, amit mellékeltek, de én nem igazán értem mi van benne. Nem tudok németül.

   – Köszönöm Zsuzsika! – azzal átvette a levelet és bement az irodájába. Némi izgalommal kezdte olvasni. Mivel tűrhetően beszélt németül nagyjából megértette a tartalmát. Ahol elakadt, a számítógépében lévő szótárat használta. Nézte a kinyomtatott képen a nőt, majd a férfit. Azt amelyiken ölelkezve csókolóznak, hosszasan, fejcsóválva tanulmányozta. Amikor a végére ért, elgondolkodva tette le a képeket. Előkereste a nő férjének a telefonszámát és tárcsázott. A harmadik kicsengés után kattanás és a vonal végén a hívott fél belehallózott a készülékbe.

   – Horváth úr? Jó reggelt! Kézdy János vagyok a kerületi kapitányságról. Az osztrák rendőrség megtalálta a feleségét és természetesen Varjas Pétert is.

* * *

A kis kocsi falta a kilométereket a sötét országúton. A férfi időnként a mellette ülő kedvesére nézett, aki békésen szuszogott. A kocsi egyenletes duruzsolása és az utastér melege elbágyasztotta a nőt. Kint hideg volt, és ahogy egyre feljebb mentek a hegyek közé, a külső hőmérő mind alacsonyabb hőmérsékletet jelzett

   – Aludj csak kedvesem. Nem kell már félned, többé nem ver meg az az állat. Őrökre az enyém vagy, védeni, óvni foglak.

Gyengéden megsimogatta a nő arcát, mire az kinyitotta a szemét és a férfira mosolygott.

   – El sem hiszem Péter, hogy itt vagyunk! Még mindig félek kicsit, de melletted biztonságban érzem magam – nagy könnycsepp gördült le az arcán. – Péter te nem tudod elképzelni milyen pokol volt az életem. Tegnap is megvert. A kedvenc kanárim meg eltűnt. Biztos kiengedte a kalitkából, és hagyta, hogy kirepüljön az ablakon. Soha nem megyek vissza hozzá. Inkább meghalok.

   – Na, na kedvesem. Ne beszélj butaságokat! Itt vagyok és megvédelek. Meglátod, egy csodaszép házat béreltem. Minden van benne. Nekem lesz munkám, mert az építészekre nagy a kereslet. Aztán majd te is találsz magadnak. Boldogok leszünk.

   – Meg fog pukkadni, hogy a kocsit is elhoztam. De végül is az enyém, az én nevemen van. Kérsz cukrot? – kérdezte a nő vidáman.

   – Kérek édesem.

A nő a kotorászni kezdett a kesztyűtartóban. Arcára meglepetés ült ki, mert valami puha, selymes dolog került a kezébe. Kivette a kesztyűtartóból és felkapcsolta a kocsi belső világítását. Ijedten sikított fel, mikor meglátta a kezében fekvő élettelen kis kanárit. A madarat alvadt vér borította, és nyakán hatalmas seb éktelenkedett. A nő ijedten dobta el az élettelen testet. A férfi rémülten félrerántotta a kormányt. A kocsi leszaladt az útról a szalagkorlát egy hiányzó szakasza között, széles ívben lerepült a töltés melletti szakadékba. A gépkocsi hatalmas csattanással ért földet.

A férfi, szúró fájdalomra tért magához, és érezte, hogy rettenetesen fázik. A kocsi belső világítása még mindig égett. Rémülten vette észre, hogy a mellette lévő ülés üres és a gépkocsi szélvédője hiányzik. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de a becsapódó autó olyan mélyen belesüppedt a puha talajba, hogy az meg sem mozdult. Hatalmas kínok között kimászott a hiányzó szélvédőn és megpillantotta a földön fekvő nőt. Odavánszorgott, nézte az aléltan fekvő testet. Lehajolt és szinte rázuhant az asszonyra. A nő felnyögött és kinyitotta a szemét.

   – Kedvesem mi történt velünk? – kérdezte.

   – A férjed el akart venni. De én nem adlak vissza kedvesem.

Átkarolta a nőt és gyengéden megcsókolta. A nő utolsó leheletével visszacsókolta a férfit.

Az égből sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Reggelre másfél méteres fehér lepel borította az alpesi hegyoldalt.

Budapest, 2010. december 16.