Elvesztett család

  2008.12.28. 14:24

 

 

 

 

Sándor lassan ballagott a temetőben. Gondolatai a messze régmúltba kalandoztak. Azokba az időkbe, amikor még volt családja, és minden nap a szeretteihez sietett haza. Boldog volt, kiegyensúlyozott és elégedett az életével. Megtorpant, ahogy az emlékeket felidézte.

- Miért kellett ennek így történnie? - mormogta maga elé, de a választ nem tudta megadni. Nem is lehet értelmes válasz erre - gondolta.

Odaért a sírhoz és leült a padra. Nézte a márványlapot és érezte, hogy még ennyi idő távlatában is a sírás fojtogatja. Kis idő után, ha nehezen is, de összeszedte magát és épp indulni akart, amikor egy nő tűnt fel a sor végén. Lassan közeledett, és amikor odaért szomorú arcával Sándorhoz fordult.

- Megengedi, hogy leüljek?

- Parancsoljon - válaszolta a férfi.

- Köszönöm, igazán köszönöm.

- Nem láttam még magát itt a temetőben. Szabad megkérdeznem, hogy kit veszített el?

- A férjemet és két gyönyörű gyermekem.

- Én is - bólintott Sándor. Egy pillanat műve volt. Itt maradtam egyedül.

A nő megcsóválta a fejét, és szomorúan bámult maga elé.

- Megengedi, hogy bemutatkozzak? Horváth Sándor vagyok.

- Örvendek - nyújtott kezet a nő. Én Nagyné Horváth Etelka.

- Kegyednek is Horváth a vezetékneve. Hiszen akkor névrokonok vagyunk.

- Vagy inkább rokon lelkek - válaszolt a nő.

A két ember újra mély hallgatásba merült. A nő törte meg a csendet.

- Közlekedési baleset volt?

- Igen - válaszolt Sándor. És kiskegyednél?

- Nálunk is. Egy örült ámokfutó - sóhajtott nagyot a nő.

- Rég történt? - kérdezte a férfi.

- Lassan két hónapja. És önnél?

- Jövő héten lesz egy éve. A kisebbik gyerek születésnapja a rákövetkező héten lett volna.

- Borzasztó.

- Hatodik születésnapjára készültünk, de már nem tudtam megölelni.

Mind a ketten csendben ültek, és gondolataikba merülve bámultak maguk el.

- Gyakran itt van? - törte meg a csendet a nő.

- Minden nap itt üldögélek. Néha sétálok egy kicsit, de jobbára csak üldögélek és próbálom megemészteni ezt a szörnyűséget. De, az idő múlásával sem nagyon sikerül.

- Nem bánná, ha holnap is eljönnék?

- Sőt, megtisztelne.

- Igazán kedves öntől. Ha nem haragszik, most megyek.

- Nagyon örülök, hogy megismertem - ugrott fel Sándor a padról és kezet csókolt a nőnek.

- Részemről a szerencse - mosolygott rá a nő és lassan megindult amerről jött.

Sándor visszaült a padra és hosszasan nézett utána.

 

Másnap kis sétát tett a temetőben, majd megérkezve a padhoz leült és várni kezdte a nőt, akit tegnap ismert meg. Közben hosszan vizsgálgatta a márványba vésett aranyozott betűket, a kővázában virító virágokat. Észre sem vette, hogy a tegnapi ismerőse közeledik, csak amikor leült melléje.

- Kezeit csókolom Etelka - és köszönését a gyakorlatban is megtette.

- Üdvözlöm Sándor - mosolyodott el a nő. Beszélgetni kezdtek, és hamar megtalálták a közös nevezőt. Előbb Sándor mesélte el az életét, majd Etelka is elmondta az övét.

Ezt követően szinte naponta találkoztak a kis padon. Rengeteg közös témát találtak, és szinte alig akadt olyan dolog, amiben nem lett volna azonos a véleményük.

Egyik vasárnap délelőtt is pont a padon ülve beszélgettek, amikor vidám gyermekkacagás verte fel a sírok közti csendet. Egy fiatal nő jött két gyerekkel. A két ember szótlanul nézte, amint a nő lesöpri egy kefével a sírt, a nagyobbik fiú vízért szalad, majd óvatosan a kőváza betétjébe önti. A kisebbik az elszáradt virággal fut el és a gyűjtőbe dobja.

Sándor nézte az idilli jelenetet, majd szótlanul megfogta Etelka kezét és megszorította. Egészen addig szorította, amíg a nő el nem ment a két gyerekkel. Ekkor a mellette ülőhöz fordult.

- Bocsásson meg Etelka, de most egyedül szeretnék maradni.

- Megértem kedves Sándor. De holnap azért eljöhetek, ugye?

- Természetesen, sőt az is lehet, hogy én mennék kiskegyedhez.

- Megtisztelne - válaszolta a nő majd megindult a sírok között.

Sándor megállt a sír előtt és hosszasan nézte fátyolos szemmel. Bámulta a lesepert márványlapot, a friss virágot a kővázában és az aranyozott betűket.

 

 

***

HORVÁTH SÁNDOR

Élt 34 évet

 

 

 

Budapest, 2008. november 19.