A gépkocsi egyenletesen falta a kilométereket. Kellemes késő őszi idő volt, a nap ragyogott, és az éjszakai zápor után tiszta, friss volt a levegő. Csak néhol csillogott az út mélyedéseiben megmaradt szürke esővíz.

A férfi kicsit odalépett a gázpedálra, hogy behozza a lemaradást. Az autópályán elgondolkozott és mikor utolért egy kamion konvojt, lendületből megelőzte őket. Az előzésnél vette észre, hogy elvétette a kihajtót, és emiatt jó húsz kilométer kerülőt kell megtennie.  Most ismeretlen úton autózott, de ez cseppet sem zavarta. Úgy számolta, ha kicsit jobban a gázra lép simán odaér a találkozóra.

A kisfiú beszaladt a konyhába és hátulról ráncigálni kezdte anyja szoknyáját.

 - Anya kérek enni.

 - Mit kérsz kiscsibém? – fordult felé édesanyja.

 - Csokit – vágta rá gondolkodás nélkül a három év körüli fiúcska.

 - Azt nincs kiscsibén. Kenyeret tudok adni.

 - Jó akkor csokis kenyeret kérek.

 - Mondom, hogy nincs itthon csoki. Vajas, lekváros kenyér jó lesz?

 - Jó! Lekváros csokist kérek.

A harminc év körüli nő felnevetett, és kenyeret vett elő. Jókora szeletet szelt és megkente vajjal, majd lekvárral. Magában mosolygott, ahogy felidézte anyja is így kent neki vajas lekváros kenyeret mikor kislányvolt.

 -Tessék kiscsibém, a csokit rágondoljuk. Rendben?

 - Kimehetek a kertbe?

 - Talán köszönöm, vagy mi a szösz?

 - Köszönöm! Anya kimehetek a kertbe?

 - Kimehetsz, de csak a kertben játszhat.

A kisfiú boldogan nyargalt ki az ajtón, miközben a kenyeret majszolta.

Milyen szép takaros falvak – gondolta férfi, ahogy átsuhant a rendezett településeken. Nem is baj, hogy elvétettem az utat, hiszen erre még soha nem jártam. Legalább láthatom, hogy élnek itt az emberek. Nézte a házakat, a rendezett kerteket, a kocsma előtt álldogáló embereket, a plébánost, aki éppen a templomból lépett ki.

Mivel nem volt forgalom, és érezte, hogy errefelé sebességmérő radarba sem fut bele, a lakott településeken is jó hetvenes nyolcvanas tempót diktált. Élvezte a motor egyenletes duruzsolását. A felesleges kerülő ellenére is jó kedvű volt.

A kisfiú a kenyeret majszolva sétált a kertben, amikor egyszer csak csaholva ott termett a kistermetű házőrző és körbeugrált?

 - Te is kérsz kenyeret? – azzal egy kis szeletet letörve a kutyának dobta.

A Kutya röptében elkapta a zsákmányt és azonnal befalta, majd kérő tekintettel megállt a fiú előtt.

 - Nem kapsz – kiáltott a kutyára a fiú. Nekem is kell.

A kutya nézte a kenyeret, majd egy hirtelen mozdulattal felugorva kikapta a fiú kezében és elszaladt a kerítés irányába. A fiú meglepődött először sírásra görbült a szája, majd hirtelen dac ült ki az arcára és kutya után vetette magát. A kerítésnél meglepetten látta, hogy a kistermetű állat egy jókora lyukon kibújik. A fiú, most még mérgesebb lett és gondolkodás nélkül utána mászott a kerítés alját tátongó nyíláson.

Megcsörrent a mobil. A férfi a kijelzőn leolvasta a nevet, majd kissé mérgesen konstatálta, hogy nincs becsatlakoztatva a kihangosító.

 - A fene, hogy nem dugtam be - morgott az orra alatt. Kivette a tartóból, megnyomta a fogadógombot és bele hallózott.

 - Szia! Merre vagy? – hallotta ismerőse kérdését.

 - Nem tudom pontosan mi a helyiség neve, de szerintem húsz percen belül óda érek. Legfeljebb fél óra, de annál biztos nem több.

 - Rendben várunk. Igaz nélküled nem is tudnánk kezdeni – hallotta a nevetve válaszoló hangot a készülékben.

 - Sietek!

 - Azért ne rohanj, nehogy valami baj legyen.

 - Jó, jó. Vigyázok. Szia - azzal kinyomta a készüléket és visszatette a helyére.

A kisfiú meglepődött hogy az utcán találta magát. Annyira, hogy elfeledkezett a kutyáról és az elcsent kenyérről. A hirtelen támadt szabadság megrészegítette. Tétován megindult a kitárult térben. Minden ismerős volt, mert anyával, nap mint nap járt erre, de így egyedül minden új és sokkal érdekesebb. Először az út melletti virágokat járta körbe, majd a vizes árkot. Miután ezt anyával is megnézhette, hamar ráunt és új látnivaló után nézett. Szeme az út túloldalán lévő színes kerítésen pihent meg. Ezt már sokszor megcsodálta messziről és érezte, itt az alkalom, hogy közelről is felfedezze, - azzal megindult keresztben az úton. Az út közepére érve megbotlott és elvágódott. Nem esett nagyot ezért sírni sem kezdett, ráadásul, ahogy a hason feküdt az orra előtt valami nagyon érdekes dolgot fedezett fel. Felült és kis kezébe vette azt a színes valamit, és tanulmányozni kezdte.

A férfi lendülettel érkezett a falu határához. Lakott terület lévén levette a lábát a gázpedálról, de nem fékezett. Elsuhant a helyiségjelző tábla mellett, de nem tudta elolvasna, csak azt látta, hogy rövid, talán két szótagú neve van a falunak. Az úton rajta kívül egyetlen autót sem látott. A lassítás után nyolcvanas tempóval haladt tovább. Ez is milyen rendezett település gondolta, és nézte sorban a házakat a szépen gondozott kerteket az ablakokban virágzó muskátlit. Elhaladt a kocsma előtt. Itt is néhány ember álldogált és az utcán söröztek. A vegyesbolt előtt egy nő tolta a babakocsit, benne egy alvó csöppséggel. Könnyedén suhant a gépkocsi, ahogy lágyan nyomta gázpedált.

Éles „S” kanyarhoz ért, de érezte, hogy elég, ha lelép pedálról, nem kell fékezni. Amikor odaért mégis úgy döntött kicsit lefékezi a kocsit. Az ilyen hülye szituációkban nagyon gyakran valami váratlan helyzet adódik - gondolta.

Az első forduló után látta, hogy a következőt sem lehet belátni a sarkon álló ház miatt. A nyitott ajtóban egy fiatal, csínos nő állt és tekintetén jól kivehető volt, hogy keres valakit.

A férfi a kanyar végéhez ért és ismét a gázra lépett, hogy a megnövelt sebesség kihúzza a kocsit a fordulóból. Ahogy a kocsi egyenesbe ért látta meg az alig harminc méterre, az út közepén ülő kisfiút. Beletaposott a fékbe de azonnal érezte, hogy nem tud megállni. Hirtelen mázsás követ érzett a gyomrában. A gyerektől talán öt méterre lehetettt, amikor reflexszerűen aprót rántott a kormányon és miután a fékezés még alig csökkentette a kocsi sebességét szinte a korábbi lendülettel elszáguldott a kisfiú mellett, keresztül egy hatalmas pocsolyán. A sáros víz teljesen beterítette a földön ülő gyereket, akit a gépkocsi közelsége, annak sebessége, és a váratlanul nyakába zúduló víztömegtől éktelenül sírni kezdett. A férfi a visszapillantó tükörben látta, hogy a fiúcska sértetlen és az ijedségen kívül nincs semmi baja.

A nő oda kapta a fejét az éles fékcsikorgásra. Megpillantotta az út közepén ülő kisfiát, és egy pillanat alatt felmérte, hogy a kocsi nem tud megállni.

 - Neeeem!!! – üvöltötte, de mire bármit is tehetett volna a kocsi hirtelen irányváltással elszáguldott a kisfia mellett, hatalmas vízsugárral lelocsolva.

A nő kirohant az utcára, felkapta síró kisfiát, és nem törődve azzal, hogy csurom vizes lesz, szorosan magához ölelte.

 - Anya! Az autó – zokogta a kisfiú elcsukló hangon.

 - Ne sírj kiscsibém – felelte a nő, de az ő szeméből is hatalmas könnycseppek gördültek le.

 - De Anya, lefröcskölt.

 - Nem baj kiscsibém. Nincs semmi baj. Nem történt semmi.

A férfiban lassan oldódott stressz. Tudta, hogy csak sok éves vezetői rutinjának köszönhető, hogy nem gázolta el a kisfiút. Kiérve a falóból kissé lejjebb engedte az ablakot, és a beáramló friss levegő megnyugtatta. Negyed óra autózás után megérkezett úticéljához. Beállt a parkolóba, táskáját kivéve megindult az épület felé. A kapuban az a férfi várta akivel telefonon is beszélt.

 - Szia  –nyújtott kezet. Pontos vagy, mint mindig. Milyen volt az út?

 - Minden rendben – Fújt nagyok a férfi. Nem történt semmi.

Budapest, 2007. 10. 02.