A kis tölgycsemete

a domb tetején állt magában,

s hallgatta a víg gyermek kacajt,

úgy érezte, övé a világ.

Évei multával, midőn

dereka megvastagodott,

mosolyogva nézte

a szerelmeseket,

miként vésték törzsébe

szerelmük zálogát..

Napok szaladtak tova,

véres háború dúlta a vidéket

s egy tavaszi reggelen

éles fájdalommal legszebb ágát

süvítő bomba tépett le.

Egy ismeretlen katonát

végzetes lövés érte,

most itt pihen a fa tövében,

már apró halom se jelzi,

elporladt testének helyét.

De elmúlt ez is s jöttek újra

nevető szerelmes ifjak,

boldogan ölelték egymást,

a lombok árnyékában,

mely szemérmesen feléjük borult.

Sokadik tavaszt köszöntve,

az öreg tölgy riadtan nézte,

amint óriás gépeket,

a mezőt átszelve, új,

szélesebb utat építettek.

S a csend, a nyugalom

megszűnt, az öreg tölgy számára.

Más lett a levegő, s érezte

elgyengíti a sok mérgező gáz.

Az utolsó tavaszon, egy reggel,

mely több emberöltő után köszöntött rá,

visító gépszörny hasított derekába.

A délceg tölgy ledőlt,

S örök álom köszöntött reá.

Budapest, 2007. április 25.