Lelkemben visszhangként ismétlődő szavak,

agyamban eltompult réveteg gondolat.

Próbálom felrázni lelkem fásultságát,

valahol messze kószáló, arcom mosolygását.

Keresem mi, az, mi e merengésből kimozdít,

mitől a lelkem visszhangjajdulása megnyugszik.

Talán a hajnali felhő rózsaszín habkabátja?

Lágyan cirógató napsugár varázsa?

Távoli toronyban érces harang dallama?

Nem! Egyik sem inti lelkemet nyugalomra.

A te ölelő karod, ajkadnak méz csókja,

s ha lelkem szavára, lelked válaszolna.

Érzem, megnyugvást, és mosolyt varázsolna

A lelkünkben születő visszhang szimfónia.