Ültem a teraszon, s hallgattam a csendet,

Átölelt, rám borult, pihentette a lelket.

Beszédes csend volt, távoli beszédfoszlánnyal,

Biciklicsengő és kutyaugatás hangjával.

Mily’ nyugtató volt mégis, messze a város zajától,

Gépszörnyek nyugalmat felfaló örökös hangjától.

Az est bódító illatát fűszeres vodkával kevertem,

Egy régmúlt korok történetét könyvből felidéztem.

A nap vörösre festette az égboltot felettem,

Letettem a könyves és hosszan elmerengtem,

Miért a zaklatott élet, az állandó rohanás?

Lüktető életünkben szükséges a lazítás.

Lassan a vérvörös égbolt szürkébe váltott,

Megnyúlt az árnyékom, s a falon táncolt.

Távolból a víz tiszta illatát oromba éreztem,

Ültem, s a pillanat szépségét élveztem.

Gunaras, 2006. augusztus 02.