Ülök s hallgatom a vén platán meséjét,
Mit suttogva mondanak el a levelek.
Árnyékot adva rám borul a lombkorona,
S mit évtizedek alatt látott, azt meséli.

A több ezer szerelmes csókot, melyet
Ágaival szemérmesen mindig eltakart.
Mosolyogott az első bátortalan csókon,
S szomorkodott, ha búcsúcsókot látott.

Susogják a levelek, nézd a törzsem,
Szerelmes szívet véstek kérgembe.
Egy év múlva más nevét hasítja testembe,
Azt se szerette soká, nevét csak én őrzöm.

De láttam borzalmat is, nem keveset,
Menekülő katonát, ki lopva megpihent.
Asszonyt ki durva férje elől menekült,
Anyókát ki férjét siratta, kivel életét leélte.

Az öreg platán levelei suttogva kérnek,
Időm még sok van, hagyj élnem, kérlek.
Én cserében árnyékot adok, s védelek,
S meglátod, szebb lesz velem az életed.



Budapest, 2006. július 12