Ültem a sötétben és vártam a hajnalt.

Hallgattam az erdő ezernyi apró neszét,

Surranó vadak, zsákmánnyal tértek haza.

A kicsinyét tápláló ősi ösztön vezéreli őket,

A génjeikbe kódolva járják naponta útjukat.

Vártam, hogy a nap előbukkanjon a hegy mögül.

Vörös koronája jelezze, itt vagyok, életet adok,

Bíbor fényem táplálta a földet évmilliók óta.

S a föld csodává fejlődve, naponta megújulva,

A világmindenség legszebb ékkövévé vált.

Én picinyke porszem ültem és elmélkedem.

A kibukó nap szemembe sütött, elvakított,

S jelezte, megjöttem egy új napot köszöntve.

Köszöntött engem is lágy melengető sugarával,

Bársonyos fényöleléssel rám borult, s betakart.

Elmélkedem, vajh meddig láthatom e csodát?

Tudom csupán egy villanás a földi létem,

S a nap újra köszönt utánam jövő embereket.

Őket szintén megragadja a felkelő nap szépség,

Ülnek mind én egykor, s elmélkednek e csodán.

Budapest, 2006. június 12.