Letargia és szomorúság marcangolja lelkemet,

Kétségbeejtő sajgó kiáltás tör fel torkomból.

Miért? Ki érti miért kellett csalódnom benne,

Kit úgy szeretem, kinek a gondolatát is lestem.

Nincs rá szó, nincs értelmes gondolat sem,

Becsapott, de vaj miért, hiszen oka nincsen.

Ó ha tudnám, ha érteném tettét, mi vezérli,

Ha elmondhatnám, remélve, hogy megérti.

De meg se hallgat, csak megy fejjel a falnak,

Jaj  nehogy  késő  legyen, mire  belátja ezt.

Én jót  akarok neki,  nem jót, a  legjobbat,

Amit  csak egy ember a  másiknak akarhat.

De szavam  elvész, mint  homok a szélben,

Nem marad  semmi utána  csak az üresség.

S tudom soha nem lesz olyan, mint azelőtt,

Begyógyul a seb, de a heg örökre ott marad.

De nem baj az ha megmarad a tüske a szívben,

Csak tudjam, hogy  Ő jól van, és nem szenved.

Érezze,  hogy szeretem,  mert hús a húsomból,

Vér a  véremből és  meg nem  tagadom  soha.

Budapest, 2005. október 21.