Ülök magamba roskadva egész nap.

Várom a vigasztaló kedves szavakat.         

Azt, hogy valaki megsimogassa fejemet,

S néhány kedves szóval vidítsa lelkemet.

Határtalan szomorúság ül arcomon,

Talán bennem is van hiba, jól tudom.

Kiáltássá sűrűsödik benned a bánat,

Nem tudom mi az, mitől szívembe láthat.

Nem tudom, mit lehetne tenni ellene,

Nem értem, miért kételkedik lelkembe.

Tudja, hogy magamat meg nem alázom,

Felgyülemlett kételyeimet magamba zárom.

Vagy elfogadja, hogy vagyok, aki vagyok,

Vagy elveszítheti azt, mit ezután adhatok.

Egy választása van, megérti, mit gondolk,

Esendő emberként, de igen is jót akarok

Budapest, 2005. szeptember 25.